Egyperces kritika: Goon

Doug lágyszívű tohonya, aki a légynek sem tudna ártani. Mégis kidobóként dolgozik és egy incidens miatt a helyi hokicsapat játékosa lesz. Feladata annyi, hogy védje a társakat és minél több ellenfél fejét beverje.

Nem nagyon tudtam mire számítsak, de kellemeset csalódtam a Goonban. Nem váltja meg a világot, de marha jól szórakoztam rajta. Doug karaktere tipikusan a szeretnivaló buta főhős, aki közel sem tökéletes, de ez teszi különlegessé. A haverja Ryan viszont veszettül idegesítő a non-stop fuckolással és a baromságaival. Kapunk egy lagymatag romantikus szálat is, amit el lehetett volna hagyni, de túl nagy jelentősége nincs. A lényeg úgyis a játékon van és a bunyókon. Ezek pedig kőkemények, véresek és még izgulni is lehet, hiába tudjuk a végkimenetelt. Vígjátékról van szó, így poénokat is kapunk, de ezek felhozatala gyengébb a kelleténél. A Goon ereje viszont nem is a szakadatlan kacarászásban rejlik, hanem abban, hogy megvan a maga bája, hangulata és ki képes kapcsolni az embert, mivel tökéletesen elszórakoztat. Tetszett! Végítélet: 67%

God Bless America

„Miért van az, hogy egy civilizáció többé már nem akar civilizált lenni?”

Azt hiszem mindenkinek vannak sérelmei. Mindenki besokall, elege lesz a világból és tenni akar valamit a sok mocsok ellen, ami manapság jelen van. Már a filmesek is régóta foglalkoznak ezzel és születtek kiváló és beszédes művek is a témában, mint a Taxisofőr vagy az Összeomlás. A God Bless America megy bele talán legmélyebben a témába, de pont ez a veszte is.

Frank egyedül él, kirúgják a munkájából, ráadásul tumort fedeznek fel az agyában. Egész nap a tv előtt ül és a benne levő szenny arra készteti (no meg az aktuális hangulata), hogy öngyilkos legyen. Mégsem teszi meg, inkább támad egy „jobb” ötlete: hajtóvadászatot indít korunk legalpáribb, legsemmirekellőbb emberei ellen. Útja során az igen érdekes világszemlélettel rendelkező tini, Roxy is vele tart.

Mi a helyzet a God Bless Americával? Elsősorban az, hogy rengeteg potenciál volt benne. Kövezzetek meg, de az én fejemben számtalanszor megfordult, hogy egy AK-val végigszaladok az intelligenciahiányos, primitív söpredékek közt. Legyenek akár a médiában, akár az utcán, köztünk, rengeteg van belőlük és sajnos ez a divat. Olyan emberek lettek példaképek, akik a ripacskodáson, agresszión és a testükön (nagy csöcs, nagy bicepsz, kockahas) kívül mást nem tudnak felmutatni. Ehhez pedig nem kell a tengerentúlra menni, mert ebben a kis országban ugyanez a fáma. Persze most szélsőségekről beszélünk, de kapcsoljuk be a tv-t, nézzünk szét az interneten és ismerjük be, hogy ez van. A film pedig erről szól. Illetve egy emberről, aki ezt megelégeli.

A téma tehát nagyon is aktuális, mégsem üt akkorát, mint kéne. Először is, Frank valahogy nem igazán szimpatikus karakter. Megismerjük, megsajnáljuk, de neki is van bőven a rovásán, ami még emberibbé teszi, de azonosulni nem lehet vele, egyetérteni már annál inkább. Roxy karaktere jóval színesebb, vele annyi probléma van, hogy borzasztóan irreális. Nem is feltétlenül a hihetőségével van a gond, egyszerűen csak veszettül beteg a csaj és túl keveset tudunk róla ahhoz, hogy indokoltnak tartsuk ezt a fajta viselkedést. Ezen felül a legnagyobb probléma a felületesség. A film néha saját magának mond ellent és nem mindig a helyes utat járja. A logika is erősen megkérdőjelezhető formában ölt testet, ami szintén nem valami előnyös… Konkrétan az a helyzet, hogy a téma sokkal érdekesebb, mint maga a film. Noha nem akarom lehúzni, mert vannak remek pillanatai, sőt mint élmény szintén hatásosnak bizonyult, a dialógusok java kőkeményen az arcunkba nyomja a társadalomkritikát és kíméletlenül szétcincálja az idiotista igényű köznépet. Egyszerűen hiányzik belőle az összetettség, ami egy ügyesebb rendező kezében működhetett volna.

Joel Murray jól alakítja a megtört férfit, de a fiatal Tara Lynne Barr is kifejezetten szimpatikus alakítást nyújtott. A zenéért külön piros pont jár, csupa jó dalt hallhatunk a cselekmény folyamán.

Nehezen tudom bárhova is tenni a filmet. Egyszerre tetszett és egyszerre okozott csalódást. Dramedy-ről van szó, de egy kicsivel több poént elviseltem volna, noha lehet itt mosolyogni nem is egyszer. A God Bless America nem váltja meg a világot és erősen csak az USA problémáira koncentrál, holott a világ szinte összes országában jelen vannak ezek a gondok. Bőven tarkítják hibák, mégis azt kell mondjam, hogy aki egy másfél órás tömény társadalomkritikát akar, vagy csak olyan filmre vágyik, ahol végre be mernek mutatni a médiának, akkor itt a tökéletes alany. Kár, hogy ennél több volt benne.

Összegzés:

Színészek: 10/6,5

Zene: 10/8

Kategórián belül: 10/6

Végítélet: 63%

21 Jump Street – A kopasz osztag

(21 Jump Street)

A régi jó akcióvígjátékok mondhatni kihaltak. Pedig nagyon tökös képviselői voltak anno a Halálos fegyver, 48 óra, Beverly Hills-i zsaru vagy mondjuk a Vaskabátok „személyében”. Persze láthattunk azóta egy Pancser Police-t, de annak nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A 21 Jump street ezt a műfajt próbálta egy kicsit új köntösbe bújtatni és feléleszteni.

A gimiben Schmidt kémiakocka lúzer, Jenko primitív izomagyú bálkirály. A suli végeztével mindketten a rendőrségnél kötnek ki és mivel kiegészítik egymást, barátságot kötnek. Első akciójuk balul sül el, így száműzik őket egy kísérleti osztaghoz, ahol be kell épülni a középsulis arcok közé, ugyanis egy új szintetikus drogot terjesztenek a rossz arcú bűnözők. Schmidt és Jenko akcióba lendül!

Annak ellenére, hogy főként jókat hallottam a filmről, nem nagyon voltak elvárásaim, ezt az első 15-20 perc pedig alá is támasztotta. A srácok viszont visszaülnek az iskolapadba, onnantól pedig a színvonal is drasztikusan megindul felfelé, egy egyszerű módszer miatt. Csavartak egyet a bevett sztorin. A lúzerből lesz cool arc, a cool arcból lúzer. Kicsit nehéz elhinni, de abszolút hatásos és hatalmasat dob az élményen. Semmi extra cuccra nem kell gondolni, nem a 21 Jump street találta fel a spanyolviaszt, bőven tarkítják sablonok is. A szokásos jellemfejlődés, a szokásos karakterek, a szokásos cselekmény, mégis újszerűnek hat és a film egy percre sem veszi magát halál komolyan, sőt még némi iróniát is képes produkálni. Akcióvígjátékról van szó, lássuk miként áll helyt ezen a téren. Akciójelenetből nincs sok, konkrétan az utolsó harmadban kapunk ütős dolgokat, de van itt robbanás, tűzharc, bunyó és autósüldözések is. A poénok felhozatala többnyire meglepően remek, többször hangosan röhögtem egy-egy jeleneten, tartalmazzon akár szóviccet, akár helyzetkomikumot. Ja és halkan jegyzem meg, hogy van benne egy több mint zseniális cameo, amiért hatalmas pacsi jár a készítőknek!

Channing Tatumnak talán ez az első filmje, amiben szimpatizálni lehet vele, Jonah Hill esetében ez nincs így, ő hozza a szokásos formáját, talán még egy kicsit többet is.

Abszolút kellemes csalódást okozott a 21 Jump street. A szokásos kitaposott ösvényen halad, de van benne annyi ötlet és kreativitás, hogy ne laposodjon el és végig szórakoztató maradjon. Mindemellett remek poénok, pergő akciók színesítik a repertoárt, így bátran állíthatom, hogy az új évezred egyik legjobb akció komédiáját kaptuk meg. Nem mellesleg az év eddigi legjobb vígjátékát is tisztelhetjük benne az új Pite mellett. Így kell ezt csinálni!

Összegzés:

Színészek: 10/7

Zene: 10/6,5

Kategórián belül: 10/8

Végítélet: 75%

Amerikai Pite: A találkozó

(American Reunion)

A fejesek gondoltak egyet és újra összehozták az ezredforduló legnagyobb és talán legjobb tinivígjáték-sorozatának a folytatását. Amerikai Pite címen sok hulladékot készítettek az elmúlt években, de ez most messze nem az a változat. Minden régi szereplő visszatért, hogy csapassanak egy oltári bulit.

Eltelt jópár év, az idők változnak. Jim és Michelle szülőkké avanzsáltak, Stiflernek munkahelye van, Oz celeb lett és így tovább. A 99-es osztály most összejövetelt szervez a régi idők emlékére, ahol feleleveníthetik a szép emlékeket, új barátságok szövődhetnek és szívügyeket is rendbe lehet tenni.

Konkrétan amire számítani lehetett, azt kaptuk. Tömény nosztalgia! A filmnek alapból nyert ügye van, mivel borzasztóan jó érzés újra látni azokat az arcokat, akiket 13 éve ismertünk meg. Az idők változtak, a karakterek azonban nem. Jim továbbra is egy szerencsétlen lúzer, Finch fennkölt stílusú kultúrlény, Stifler pedig kőbunkó. Ezzel nincs probléma, így szerettük meg őket. A történet és vele együtt a cselekmény is abszolút kiszámítható. Tudjuk ki-kivel fog összejönni, kinek változik meg a szexuális élete és ki gazdagodik értékes élettapasztalatokkal. A pláne az egészben, hogy ez sem zavaró, mert a film szórakoztató és teljesen leköti a nézőt. Poénokkal is el vagyunk látva dögivel. Ezek elsősorban szexuális töltetűek, de javarészük működik, akár laza egysoros, akár helyzetkomikum.

Azt viszont nem kifejezetten értem, hogy miért minden a szex körül forog? Más téma túlzottan nem is kerül terítékre a testiségen kívül. Ez oké egy tinivígjátékban, de kicsit néhol kicsit elszaladt a ló a készítőkkel. Néhány felesleges vagy épp félbehagyott szál szúrhatja az ember szemét, ezt leszámítva nem érdekelt különösebben, hogy mibe lehet belekötni. A zárás meglebegteti a folytatás lehetőségét, de ez valószínű már csak az anyagiakon múlik. Nem biztos, hogy ellene lennék.

Jason Biggs, Chris Klein, Thomas Ian Nicholas, Sean William Scott és a többiek hozzák amit kell, a karaktereket szerintem álmukból felébresztve is lazán hoznák.

Az új Amerikai Pite kihasználta a helyzetet és nem lőtt kapufát. Szét lehetne szedni, de nincs értelme, mert jól esik nézni a srácok összejövetelét. A régi karakterek, cameók és az apró fordulatok mind-mind olyan dolgok, amik remek húzásnak bizonyultak és visszahoznak egy szép nagy szórakoztató szeletet a 2000-es évekből. Soha rosszabb bőrlehúzást!

Összegzés:

Színészek: 10/7

Zene: 10/7

Kategórián belül: 10/7,5

Végítélet: 71%

Életrevalók

(Intouchables)

Az a nagy helyzet, hogy Európa kezd felülkerekedni. Természetesen nem a mennyiségről, hanem a minőségről van szó. Amerikában is születnek jó filmek, de az öreg kontinens évről évre egyre több magával ragadó alkotással rukkol elő. A britek, a spanyolok, az északi régió vagy épp a franciák olyan maradandó műveket tesznek le az asztalra, ami figyelemre méltó. Gondoljunk csak arra, hogy még az amerikaiak legnagyobb filmes elismerését is egy francia mozi kapta idén. Az Életrevalók szintén a bivalyerős európai tábort erősíti.

Driss megjárta a börtönt, rozzant panellakásban él egy nagy családdal és a legnagyobb gondja, hogy miként szerezze be a munkanélküli segélyt. Philippe vagyonos, mindene megvan, mégsem tudja élvezni az életet, ugyanis nyaktól lefelé béna. Kettejük kapcsolata ártatlan találkozásnak indult, a sors mégis úgy hozta, hogy barátok legyenek. Driss lesz Philippe első számú ápolója.

A történet nem kifejezetten egyedi. Az alapszituáció mondhatni elcsépelt, hiszen mit is látunk? Két teljesen más közegből származó ember találkozik, és óriási hatást gyakorolnak egymás életére. A köntös, amibe bújtatták a sztorit, mégis elképesztően felemelő és zseniális. A két karakter már önmagában hihetetlen összetett és órákat lehetne beszélni róluk. Drissből árad az életkedv, vidám, talpraesett a hátrányos társadalmi helyzete ellenére is. Philippe fásult és pont az hiányzik belőle, ami Drissben megvan. Kettejük csodálatos barátsága egy kölcsönös adok-kapok. Philippe biztos anyagi hátteret, fedelet biztosít és eddig nem ismert élményekkel, kultúrával színesíti Driss életét. Driss határozottságot, egyfajta lázadást, felszabadultságot és humort ajándékoz gazdag barátjának. Ezzel el is érkeztünk az Életrevalók legjobb pontjához. A film dugig van humorral! Emiatt borzasztóan jó érzés nézni, abbahagyhatatlan és szó szerint röhögni lehet rajta. A drámai betétek sallangmentesen őszinték, giccsmentesek és egyáltalán nem fordítják visszájára a cselekményt. Ha valami hibát mindenképp ki akarnék emelni az néhány elvarratlan szál szóvá tevése lenne, de egyszerűen felesleges belekötni, a lényegre fókuszál és ez így van jól!

Francois Cluzet kiköpött Dustin Hoffman (vagy csak nekem tűnt fel?), és a játékára sem lehet panasz. Remekül hozza Philippe karakterét, minden leolvasható az arcáról. Omar Sy lubickol Drissként. Láthatóan élvezte a szerepet, az a bődületes energia, ami belevisz a karakterbe, a nézőnek is erőt ad! Zenei téren a zongora dominál, tökéletes elegyet alkotva a képernyőn látottakkal.

Az Életrevalók mindenki számára tanulságos és ajánlható. Olyan mesteri mértékben adagolja a humort és a drámát, ami igazi rendezői bravúr. A higgadt, mégis hatásos zárásnál pedig fülig érő szájjal morzsolhatunk el néhány könnycseppet, nem szégyen az. Az viszont igen, hogy Hollywood ismét kiállította szegénységi bizonyítványát, amikor bejelentették, hogy remakelik az Életrevalókat.

Összegzés:

Színészek: 10/8,5

Zene: 10/9

Kategórián belül: 10/9,5

Végítélet: 91%

Egyperces kritika: Testcsere

Milliószor láttuk már a „két ismerős teste/szelleme kicserélődik, mert meggondolatlanul egymás életét irigyelik, de kapnak egy szép nagy leckét a sorstól” közhelyet. Ezúttal sincs extra tanulság, minden megy a szokásos szisztéma szerint.

A változtatás kimerül annyiban, hogy karaktereink elég szélsőségesek. Egy munkamániás családapa és egy megrögzött agglegény, aki képtelen felnőni. A testcsere adta szituációk természetesen felrúgják mindkét férfi életét, egészen bizarr dolgokat élnek át hőseink. A film egyébként néhol igen ízléstelen tud lenni, ezek a poénok pedig egyáltalán nem viccesek. Apropó poén. Rengeteg van belőlük, rövid-hosszú-kacagtató-találó-fárasztó-kínos-frappáns, tehát el vagyunk látva rendesen. Többségük működik, még ha nem is feltétlenül rendeltetésszerűen. Bőven lehet mosolyogni, sőt egyszer, kétszer még nevetni is. Ennek ellenére semmi új dolgot nem ad, közhelyes, kiszámítható és rengeteg felesleges és frusztráló CGI cucc van benne. Summázva azt kell mondjam, hogy a hibái ellenére is megérte meglesni, mert lekötött és egy álmos délutánon fel tudja dobni az embert. Szórakoztató! Végítélet: 61%

Pszichoszingli

(Young Adult)

Jason Reitman az új generáció egyik legegyedibb látásmóddal bíró, legkreatívabb és legjobb rendezője. Mestere a keserédes komédiáknak, ezt mindhárom eddig megjelent filmjében bizonyította. Tendenciája nem romlik, kétévente jelentkezik mestermunkákkal. Legújabb alkotásában újra együtt dolgozott Diablo Cody-val, akivel anno a Junot is tető alá hozták. Mi több kellhet egy jó Reitman féle mozihoz?

Mavis elérte álmát. Kiszabadult a kisvárosi unalomból és menő írónő lett, aki fiataloknak szóló regényeken dolgozik. Élete azonban boldogtalan. Megunja a szingli életvitelt és gondol egy nagyot. Visszamegy szülővárosába és elhatározza, hogy elcsábítja egykori gimis szerelmét, Buddy-t. A gond csak annyi, hogy a srácnak azóta felesége és kisbabája van. Mavis mégis tántoríthatatlan.

Reitman művein azt vettem észre, hogy egyre lehangolóbbak. A Köszönjük, hogy rágyújtott és a Juno még vigyorral az arcukon fejezték be mondandójukat, de az Egek urában már volt dráma rendesen, nem is beszélve a zárásról. Ez nem rossz dolog, ha tudják, hogy kell játszani vele. Reitman nemcsak, hogy tudja, tökélyre fejlesztette e képességét. A Young Adult szintén ezen a kitaposott ösvényen kocog és ismételten remek alapanyagból dolgozhatott a rendező úr. A film első harmadában megismerjük Mavist, aki nem egyszerű figura. Elvált, a kutyájával él és a legnagyobb öröme, hogy lefekszik valami senkivel vagy épp jól berúg. Azzal az elhatározással megy vissza a szülőhelyére, hogy változtat az életén, kerül, amibe kerül. Rajta kívül egy karaktert érdemes kiemelni, mégpedig Mattet. Ő az a srác, akire a Mavis féle egykori bálkirálynők rá se néznek. Felnővén mégis megtalálják a közös hangot, a maguk bizarr módján, sőt hiába az erős kontraszt, működik köztük egyfajta morbid, perverz kémia is.

Az első bő fél óra után aggályok gyötörtek. Valami volt, de olyan érzés kerített hatalmába, hogy ez nem halad semerre, mit akar ebből kihozni Cody és Reitman? Alapjáraton Mavis karaktere iszonyú kettősséget hordoz magában. Amikor már épp megkedvelném lép egy olyat, hogy legszívesebben bemosnék neki 4-et, 25-öt. Az egykori gimis társak közül senki nem vitte annyira, mint ő, mégis képesek voltak felnőni, amire Mavis képtelen. Ő továbbra is elkényeztetett, akaratos tiniként viselkedik, aki a saját gyerekes tapasztalataival fűszerezi regényét. Szerintem ennél nagyon kritika nem is érhetne egy 37 éves nőt. A karakter mélységével, emberi mivoltával nincs probléma, egyszerűen csak nem működik a film. Aztán jön az utolsó 20 perc és robban a bomba. Bevett szokás a cselekményekben a következő szisztéma: ismerkedés, bonyodalom, felemelkedés, mélypont, jellemfejlődés, happy end. Ezek közül mindig a mélypontot nézni a legfájóbb, itt érzi a néző magát legkínosabban és ezen akarunk leghamarabb túllépni. A Pszichoszingliben épp ellenkezőleg! A mélypont szolgáltatja a lényeget, a legtöbb abszurd fordulat, a legzseniálisabban megírt dialógok és a megoldás is ebben a periódusban manifesztálódik. Itt éreztem először azt, hogy igen, ez Reitman, ebben ő a legjobb a világon! A zárás hasonlít az Egek urában látott epilógushoz, ezzel azt hiszem többet is mondtam a kelleténél.

Charlize Theron talán sosem volt még ennyire jó. Szerintem nem túlzok, szenzációsan idegesítő, ugyanakkor lehengerlő alakítást nyújt. Patton Oswaltról szintén csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, bár őt még nem is nagyon volt alkalmunk hasonló habitusú filmben látni. Patrick Wilson kissé súlytalan, hozza amit kell, de nagyon erőtlen a fent említett két név mellett.

Kicsit csalódottan álltam fel a székemből, ugyanakkor mégsem lehet okom panaszra, Reitman nem felejtett el rendezni, a Pszichoszingli messze áltagon felüli dramedy, csak nem ér fel a korábbi filmjeihez. Elég komótosan indul be és kicsit túlságosan is egy karakterre fókuszál. A poénok zömmel működnek, lehet mosolyogni nem egy alkalommal, de az összképet a már említett utolsó 20 perc menti meg. Ott minden klappol, Reitman pedig előhozza azt a drámával tökéletesen játszadozó képességét, amivel annyira megszerettette magát.

Összegzés:

Színészek: 10/8

Zene: 10/8

Kategórián belül: 10/7

Végítélet: 73%

Egyperces kritika: Bucky Larson –

Született filmcsillag

Egy film, ami nem éppen a remek fogadtatásával hívta fel magára a figyelmet. Mindenhol alázták, leszólták, ezek után érdekelt. Tényleg ekkora hulladék lenne? Csak nem? Csak de!

Bucky egy kisvárosban él és mivel a szüleiről kiderül, hogy pornósztárok voltak, ő is az akar lenni. Elmegy Hollywoodba szerencsét próbálni.

Oké, hogy a főszereplő egy akkora lúzer, hogy mellette Michael Cera karakterei Bruce Willisnek tűnnek, de a tény, hogy legszívesebben a kapa fogainál fogva téptem volna le az állkapcsát már tényleg jelent valamit. Annyit tudni kell róla, hogy egy idióta, kb 2 centis fütyije van, és amint meglát egy pár csupasz mellett eszement rángatózásba kezd, és magvának gyümölcsével szétlövi az épp adott helyszínt. A cselekmény amolyan tessék-lássék módszerrel elénk van tárva, az események csak úgy történnek, gyakran értelmetlenül, megmagyarázatlanul. És akkor még azt is vegye be a gyomrom, hogy egy Bucky szintű seggfejnek összejön egy olyan csaj, mint Christina Ricci. Háháháháháháá. Még agyatlan stílusparódiának is szánalmas, összesen talán egyszer mosolyodtam el magam egy poénon. Mazochistának és agyzsibbadásra áhítozóknak ajánlott, mások gyújtsák fel, ássák el, visítva meneküljenek! Végítélet: 17%

Egyperces kritika: Hogyan lopjunk felhőkarcolót

(Tower Heist)

Mostanában szinte csak drámákhoz volt szerencsém, aminek okán néha kissé elment az életkedvem. Kicsit túlzásba vittem, így szükségét éreztem már valami laza limonádénak. A Hogyan lopjunk felhőkarcolót tökéletes választásnak bizonyult.

Egy toronyház főnökét csaláson kapják, az épület dolgozóit vagy kirúgják, vagy pénz nélkül maradnak. A főhős Josh Kovacs eltervezi, hogy bosszút áll szívtelen munkaadóján és meglopja azt. A melósokból álló botcsinálta rablók akcióba lendülnek.

Az a nagy helyzet, hogy ez egy marhára szórakoztató film. Izgalmas, végig leköti a nézőt, olykor nevetni is lehet rajta és még feszültséget is tud generálni. A végére sajnos a jó ötletek eléggé a visszájukra fordulnak és igen buta dolgokat látunk, de el lehet nézni. Mindazonáltal dicséretes, hogy zárásként valami újdonságot is meg mertek lépni az ömlengés helyett. Egyszeri kikapcsolódásnak tökéletes. Tetszett! Végítélet: 68%

Egyperces kritika: A Very Harold and Kumar 3D Christmas

Ez az a sorozat, ami ahelyett, hogy elkurvulna, inkább még betegebb irányt vesz, és még jobban igyekszik feszegetni a határait.

Harold és Kumar rég nem látták egymást, de természetesen a sors újra összehozza őket, hogy egy orbitálisan agyatlan kalandot éljenek át.

Már a második rész is tartalmazott elég sok obszcén és kemény cuccot, de amit itt látunk az valami egészen hihetetlen. Az írók és a rendező valószínű mindenből juttatott a szervezetébe, amit látunk a film keretein belül. Azaz: kokain, crack, ecstasy és persze töménytelen mennyiségű fű. Ezek után csodálkozunk, ha a szereplők gyurmafigurává változnak, vagy egy páréves kislány drogfüggővé avanzsál? Persze ha valaki kissé prűd vagy csak nem vevő a vulgáris, olykor ízléstelen humorra akkor hagyja a fenébe. A szokásos ismerős karakterek és témák is előkerülnek: rasszizmus, sztereotípiák garmadája és így tovább. Elismerem, hogy borzasztóan agyatlan, néhol már fárasztó és nem mindig vicces, de még így is hihetetlenül szórakoztató és szinte végig lehet röhögni. Igazi party-film, de csak annak, aki vevő rá. Én igen! Végítélet: 71%

Rumnapló
(The Rum Diary)

Bevallom őszintén nem olvastam egy művét sem a gonzó újságírás feltalálójának, Hunter S. Thompsonnak. Ha valaki meghallja a nevét, akkor pedig valószínű a Félelem és reszketés Las Vegasban ugrik be róla. Az igazat megvallva valami hasonlóra számítottam, csak drogok helyett alkohollal a központban. Kicsit mást kaptam, ami nem feltétlenül baj, de előnyére semmiképp sem vált az összképnek.

Puerto Rico 1960. Paul Kemp munkát keres és kap is a helyi újságnál, mely igencsak lejtőn van. Amolyan alibi munka ez, horoszkópírással és egyéb jellegtelen dolgokkal. Napjait a féktelen alkoholfogyasztással igyekszik feldobni, ám megismerkedik a kőgazdag Sandersonnal, aki furcsa üzletet ajánl neki.

Történetünk nem rossz, csak túl sok mindenről akar szólni. Némi betekintést nyerünk a helyi szervek lázongásába, ezen kívül kapunk egy szép görbe tükröt a kapzsiságról és a nyugati elnyomásról, ezt meghintjük egy csipetnyi romantikus szállal és nyakon öntjük egy emberes adagnyi alkohollal. Namármost a romantikus szál, úgy ahogy van teljesen felesleges és semmitmondó. Valamilyen szinten megköveteli a cselekmény, mégis teljesen súlytalan és csak elvonja a figyelmet a lényegről. Persze egy olyan szép nőnek nehéz ellenállni, mint Amber Heard, de a Félelem és Reszketés alatt is megvoltunk a szebbik nem nélkül.

Apropó Félelem és Reszketés! Aki egy hasonló habitusú beteg, ámde tartalmas filmre számít súlyosan csalódni fog. Az alkohol szerepe gyakran annyi a filmben, hogy Kemp kezében ott a rumosüveg és ennyi. Hiba! Egyetlen jelenetet tartalmaz a film, ami igazán visszahozza a Las Vegasi kaland bizarr ám magával ragadó atmoszféráját és valamiféle hiteles képet ad a gonzó újságírás lényegéről. Nem lövöm le a poént, aki látta bizonyosan emlékszik rá. Egy kicsit merészebb, bevállalósabb rendezővel (mint anno Terry Gilliam volt) egy jóval alkoholmámorosabb, gonzósabb művet lehetett volna összehozni. Félreértés ne essék, nem egy rossz filmről beszélünk, egyszerűen a mértékkel van gond. Túl sok a józan pillanat. Kemp karaktere szimpatikus, kicsit visszafogottabb a kelleténél, de az erőtlensége ellenére is kifejezetten szerethető. A milliomos Sanderson testesíti meg a tapló, arrogáns és önző újgazdagokról szóló sztereotípiákat. A legszórakoztatóbb karakter azonban az emberi roncs, Moberg. Már a puszta megjelenése is jóval szórakoztatóbbá teszi a filmet.
A Rumnapló leginkább egy dráma és egy vígjáték elegye. Egyik tényezőből sincs sok, mégis ehhez a két műfajhoz áll a legközelebb. Néhány kacagtató poént azért sikerült elsütni, de valami hiányzik ahhoz, hogy ténylegesen működjön a film. A Puerto Ricoi helyszín pazar, egy élmény végigcaplatni a szereplőkkel a legzüllöttebb gettón keresztül egészen a fényűző villákig. A befejezés viszont pocsék. Az addig nemes célért küzdő Kemp gondol egyet és ennyi. Nehogymár holmi ötsoros felirattal elintézzük az egészet…

Johnny Deppet szeretjük az efféle szerepekben, most sincs ez másképp, jó volt látni végre egy kicsit a régi fényében tündökölni. Michael Rispoli ezúttal a kissé túlsúlyos partner, de Giovanni Ribisi játéka volt a legjobb az iszákos firkászként. Aaron Eckhart is kiváló, a női fronton pedig Amber Heard illegeti magát.

Több volt a Rumnaplóban, mint amennyit kiadott magából (ha-ha). Sokat markol, de keveset fog. Lehetett volna egy kicsivel rövidebb, jobban koncentrálhatott volna az újságíró sztorijára és a görbe éjszakákba hajló munkanapokra. Néhol azért tisztességesen fellángol és el tud kapni a hangulata, de keveset nyújt ahhoz, hogy maradandó élményt nyújtson. Mindent összevetve mégis tetszett a film, mert szól valamiről és közben még szórakoztató is tud lenni. Mellesleg meghozta a kedvem egy alkoholmámoros éjszakához. Az pedig már önmagában is siker.

Összegzés:

Színészek: 10/8
Zene: 10/6,5
Kategórián belül: 10/7

Végítélet: 68%

A némafilmes
(The Artist)

Már jó ideje ettől a (néma)filmtől hangos az egész filmvilág. Számtalan díjat bezsebelt, szinte mindenütt ajnározták, bár én legtöbbször olyan véleményekkel találkoztam, hogy „túlértékelt”. Vagyis jó film, de nem annyira, mint ahogy beállítják. Ez pedig részben igaz is. Nem maga a film a zseniális, hanem az ötlet, a kivitelezés, az üzenet!

George Valentin az 1920-as évek végén éli karrierje csúcsát. Egy igazi karizmatikus, hihetetlenül sármos némafilmsztár, akinek mindene megvan. Ebből fakadóan az egója is az egekben jár, így megteheti, hogy meggyőzi a producerét, miszerint adjon egy szerepet a szemrevaló, ám teljesen ismeretlen Peppy Millernek. Peppy nagyon hálás George-nak, ám egy film után elválnak útjaik. Néhány év elteltével egy új divat tör felszínre: a hangosfilm! Goerge nem veszi komolyan a dolgot, amikor viszont egyre nagyobb teret követel az újdonság íze, hősünk csillaga leáldozóba kerül.

El lehet-e adni egy némafilmet 2011/2012 táján? Aki fogékony rá, igen. Itt nem arról van szó, hogy régimódi lennék, mert nekem bejön a stílus, egyszerűen le tudnak kötni vele, bárminemű erőlködés nélkül. Nem hiányzik a beszéd, hisz a zene úgy beleivódik a képek közé, hogy az beszél a színészek helyett. Feliratok természetesen vannak (csekély számban), de csak akkor, amikor feltétlen szükség van rájuk.
Mint említettem maga a film, egyáltalán nem a korszakalkotó történetével vagy a lenyűgöző cselekményével veszi le a nézőt a lábáról. Egy klasszikus sztorinak vagyunk szemtanúi, ami bemutatja, hogy a sztárságnak is vannak árnyoldalai, semmi sem tart örökké. Egy felemelkedés, illetve a velejáró bukás tanmeséje ez, amire mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy egyedi. Akkor mégis miért jó film a The Artist? Ennek sok oka van. Egyrészt a némafilmes kivitelezés zseniális ötlet. Egy régi, idejétmúlt dologhoz nyúlni ma merész dolog, de pont ebben rejlik az erő, ami megmutatja, miként lehet feldobni az amúgy sokszor látott sztorit. De említhetném azt is, hogy ez az időutazás a filmek aranykorába pazar élményt nyújt. Rengeteg a filmes utalás, a kikacsintás, amik cseppet sem hatnak kínosnak. Természetesen nem feledkezhetünk meg arról az atmoszféráról, ami valami hihetetlen rövid idő alatt beszippant a lehető legerőteljesebb intenzitással. Már-már tényleg elhisszük, hogy ez a film a 30-as évek elején készült.
A bő másfél órás játékidő hipp-hopp elrepül, még nagyon szívesen néztem volna George további életét. Hogy ne csak ódákat zengjek a filmről, meg kell jegyeznem, hogy vannak olyan dolgok benne, amik kötekedésre adhatnak okot. Egy-egy karakter kibontásának hiánya, hirtelen bekövetkező, olykor indokolatlan szituációk, de nem lehet rá haragudni, annyira leköt és magába szippant a némafilmes világa. Dráma, vígjátékról van szó, de senki ne számítson klasszikus értelemben vett poénokra, mindazonáltal rengeteget lehet mosolyogni, sőt nevetni is a The Artist nézése közben.

Jean Dujardin hihetetlen fazon. Már a mosolyával megvesz kilóra, annyira macsós kisugárzása van és annyira közvetlen, hogy nem lehet nem szeretni. A játékára ugyanez jellemző, Oscart a hapsinak! Bérénice Bejo sem holmi másodhegedűs, méltó partnere a fent ajnározott férfinak. Hoolywood néhány nagy neve is feltűnik, mint John Goodman vagy James Cromwell. És persze ne feledkezzünk meg egy fontos szereplőről, Uggie-ról a kutyáról sem.
Ludovic Bource zenéjén nagyon sok múlott, de maradéktalanul megfelelt az elvárásoknak és nem véletlenül kapott annyi elismerést. Szinte tökéletes munkát végzett a zeneszerző!

Az a nagy helyzet, hogy a The Artist nálam nem az év filmje, de abszolúte megértem mire fel méltatják! Michel Hazanavicius gondosan ügyelt minden részletre, tudta mikor mit kell lépnie, ezáltal egy olyan egyveleget kreált, ami igazi boldogsággal tölti el az ember lelkét. A The Artist hiteles képet fest a 30-as évek álomgyáráról, megmutatja mibe kerül, ha valaki önfejűen büszke és még arról sem feledkezik meg, hogy szórakoztassa az embert. Nem szeretek táncolni, de a zárás után felálltam és a fejemben szólt a zene, a lábam pedig önálló életre kelt! Mindezt egy némafilm éri el 2012-ben! Taps!

Összegzés:

Színészek: 10/8,5
Zene: 10/9
Kategórián belül: 10/8

Végítélet: 86%

Az öldöklés istene
(Carnage)

Tartozom egy vallomással. Nem nagyon szeretem Roman Polanskit. Az Iszonyat, a Kínai negyed és a Zongorista nagyon tetszettek, a többi művével azonban (már amennyit láttam) nem nyűgözött le. A Carnage viszont érdekelt elsősorban az érdekes sztori és a nagynevű színészek miatt.

Két 11 éves kisfiú összeverekszik, aminek az a vége, hogy az egyik egy bottal megüti a másikat. A szülők gondolnak egyet és összeülnek megbeszélni a dolgot. Kezdetben mindenki higgadt és próbálják értelmes keretek közt lezárni az ügyet, idővel viszont mindenkiből kibukik az igazi énje.

Szeretem az egyhelyszínes filmeket. Tavaly (előtt) kaptunk belőlük szép számmal (Buried, 127 óra, Frozen), de úgy összességében is elég közel áll hozzám ez a műfaj. A Carnage cselekményének is egy helyszín ad otthont, mégpedig egy lakás. Ide érkezik a „támadó” fél szülői küldöttsége, Alan és Nancy. A fogadóbizottság az „áldozat” anyja és apja, Pen és Michael. A film egyáltalán nem hosszú, a tiszta játékideje 1 óra 10 perc körül van, ezáltal egy percre sem unatkozunk. Persze nincs akció, vagy ahogy a cím sejteti öldöklés, viszont eszement szópárbajok és az emberi jellem kifogástalan ábrázolása igen. A szereplők folyamatosan beszélnek, a kezdeti nyájas hangszíntől kezdve a gúnyos szurkálódáson át egészen a megszállott üvöltésig.
Térjünk ki a legfontosabb elemre, azaz a karakterekre. Minden egyes szereplő más és más jellem, olyanok, mint hétköznapi embertársaink. Nancy kissé konzervatív, egy teljesen átlagos gazdag kispolgár. Alan nem rejti véka alá a véleményét, szeret csipkelődni és nagyon nehéz kihozni a sodrából. Pen amolyan béke hírnökeként funkcionál, igyekszik mindent szép szóval megoldani, de tud nyers is lenni, ha kell. Michael a „háttérben meghúzódom” attitűdöt részesíti előnyben, ha felhúzzák, akkor viszont képes kikelni magából. Ezek négyen szabadulnak egymásnak és öröm nézni ezt a csetepatét! Persze néhol erősen eltúlzott dolgokat látunk, de valamilyen szinten ez a 4 karakter elég színes ahhoz, hogy a néző valamelyikben felfedezze saját magát, olyankor pedig lehet szégyenkezni, de mosolyogni is. Mesterien fel van építve a cselekmény kockáról kockára, az idő múlásával pedig felszínre kerül az igazi én! A Carnage rengeteg dialógussal bír, ez adja az egész összkép gerincét. Olykor oltári szövegeket hallunk, rengeteget lehet mosolyogni, sőt nevetni is rajtuk. A zárás kicsit félbehagyja az egész történetet, ugyanakkor mégis tökéletes és elképesztően ironikus.

Kate Winslet remekel, mint mindig egy rossz szó nem érheti. Jodie Foster is kiváló, bár néha kicsit túl teátrális, de annyi baj legyen. Christoph Waltz hihetetlen laza, mégis az ő játéka tetszett legjobban, de John C. Reilly is zseniális, főleg amikor ideges.

Polanski hiába nem a szívem csücske, az Öldöklés istenét pazarul összerakta. Tele van szarkazmussal, iróniával, abszolúte szórakoztató, sőt tanulságos. A mesteri színészi játék és a pörgő szájkarate pedig garantálja, hogy egy percre se lankadjon a figyelmünk. Kár is lenne tagadni, hogy az ember is ösztönlény, mindazonáltal szereti nézni mások csipkelődését. Nem? De!

Összegzés:

Színészek: 10/9
Zene: -/-
Kategórián belül: 10/8

Végítélet: 81%

Egyperces kritika: A Guardista
(The Guard)

A britek megint felmutatták a középső ujjukat, amikor kompromisszumot ajánlottak nekik és nagyon jól tették!
Boyle őrmester egy igazi ír tapló. Ő a helyi rendfenntartó egység feje, mindemellett drogozik, kurvázik, rasszista megjegyzéseket tesz és így tovább. Meg kell emberelnie magát, amikor egy nagy drogügybe csöppen.

A Guardista zseniálisan fel van építve, egy percig sem beszél mellé. Kapunk egy tűrhető krimi szálat, megspékelve néhol ízléstelen, de hatalmas poénokkal, ezáltal kilyukadunk a hihetetlenül szórakoztató összképhez. Brendan Gleeson mellett számos ismert színész feltűnik, de egyszerűen esélyük nincs, annyira erős Boyle karaktere. A zárás szintén pazar, választást kínál a nézőnek, ami egyáltalán nem válik hátrányára. Aki egy kiváló vígjátékot akar némi krimivel és szórakoztató karakterekkel ötvözve, az ne hagyja ki a Guardistát. Végítélet: 78%

Fifti-fifti
(50/50)

Will Reiser a tv-nél dolgozott, amikor a húszas évei közepén rákot állapítottak meg a gerince mentén. Furcsa dolog ez, hisz nem élt egészségtelen életmódot, persze a gének mást mondanak. Reiser a saját tapasztalatai alapján írta a forgatókönyvet, és megmutatta a nézőknek, hogy milyen is lehet, amikor az ember ezzel a betegséggel küzd!

Will a filmben Adamként szerepel, története pedig a fent említett dologtól kezdődik. Adam megtudja, hogy rákos, ez pedig fenekestül felforgatja az életét. Dilidokihoz jár, a barátnőjével már hónapok óta nem szexeltek, anyja halálra aggódja magát, legjobb barátja pedig Adam betegségét használja csajozásra. Adam fokozatosan épül le, ám megismer új embereket, új barátokat szerez, ami felcsillantja a reményt számára.

Konkrétan a rákkal foglalkozó film, nem sok született. Olyan meg pláne nem, ami ennyire részletes betekintést enged a betegség elleni harcba. Elijeszteni viszont senkit sem akarok, hisz a komoly téma ellenére a Fifti-fifti remek szórakozást nyújt. Ilyennek kell lennie egy dramedy-nek. Tökéletesen adagolja a drámát és a vígjáték elemeket. Adammel együtt a néző is végigmegy a betegség okozta számos stáción, olyan érzelmi hullámvasutat okozva, amit nehéz kezelni. Ennek ellenére nagyon könnyű azonosulni a hőssel, szimpatikus, mégis hétköznapi figura, aki bármelyikünk lehetne. Barátja Kyle az elsőszámú poéngyáros, aki egyszerre idióta és egyszerre tartja a lelket Adamben. Ilyen helyzetben az ember természetesen sokat változik, ez alól Adam sem lóg ki. Nehéz megbirkózni a problémákkal, főleg, ha még dilidokihoz is kell járni, aki nem is segít. A mi dokink azonban akármennyire is szerencsétlen, rokonlélekre talál Adam személyében, ezáltal kölcsönösen egymás hasznára vannak. A Fifti-fifti legnagyobb erénye, hogy borzasztó jól meg van írva. Mindig történik benne valami, beszippantja a nézőt, remek hangulata van és erősen hat az érzelmekre. Annak ellenére, hogy tudjuk mi a vége, simán izgulhatunk Adamért, vele együtt nevetünk a problémákon és vele együtt sírunk a nehézségeken. Hihetetlenmód addiktív és szerethető alkotás a Fifti-fifti.

Joseph Gordon-Levitt eddig is jó srác volt, itt talán élete alakítását nyújtja, le a kalappal. Seth Rogen a saját formáját hozza az altáji poénokkal és a vulgáris szövegkörnyezettel, de neki ez áll jól, mi pedig továbbra is nevetünk rajta. Női fronton Anna Kendrick mutatja meg ismét, hogy remek színésznő, de Bryce Dallas Howard és Anjelica Huston játéka is pazar.

A Fifti-fifti képében megkaptuk a tökéletes dramedy-t. Kiválóan játszik a néző érzelmeivel, bőven lehet rajta nevetni, pityeregni egyaránt. No meg persze ne feledkezzünk meg a szenzációs karakterekről, élükön a felettébb kedvelhető főhőssel. Mindenkinek ajánlom a filmet, mert ez nem csak egy tanmese a kitartásról, nem csak egy rákról szóló film, hanem ékes példáját övezi annak a közhelynek, hogy a legjobb forgatókönyveket az élet írja.

Összegzés:

Színészek: 10/8
Zene: 10/8
Kategórián belül: 10/8

Végítélet: 80%

3 idiots

Kiderült, hogy Indiában nem csak Rajni féle zs kategóriás legyőzhetetlen szuperhősök vannak, hanem tudnak ezek a jónépek értelmes filmet is csinálni. Bár a 3 idióta elég beszédes cím, itt ennél sokkal többről van szó.

Rancho, Raju és Farhan együtt jelentkeznek az egyetemre, mégpedig a mérnöki karra. Szobatársak lévén hamar összeismerkednek, ez pedig kisvártatva barátságba csap át. Ugrunk egyet az időben, eltelik 10 év, Raju és Farham éli az életét, azonban a diplomaosztó óta nem hallottak Ranchoról. Most viszont hírt kapnak róla, így felkutatják!

Valós időben a cselekmény kis része játszódik csak, javarészt flashback formájában értesülünk az eseményekről, ez azonban egyáltalán nem zavaró, sőt nagyon is szükséges. Sokáig halogattam a 3 idiots megtekintését, ennek legfőbb oka pedig a játékidő volt. 10 perc híján 3 órás a film. Rohadt hosszú! Rég láttam már olyan filmet, ami végig lekötött volna anélkül, hogy ne néznék rá az órára, vagy ne mennék ki a mellékhelységre. A 3 idiots azonban a hossza ellenére is végrehajtotta ezt a bravúrt. Valami elképesztően tartalmas, összetett és iszonyú szórakoztató filmről van szó. Műfaját tekintve dráma-vígjátékról beszélünk, ehhez mérten hatnak a jelenetek a néző érzelmeire. A poénok java abszolút vállalható, nevetni ritkán fogunk, de a vigyor végig ott ül az arcon, ezt garantálom. A drámai elemek szintén hatásosak, nem is egyszer könnybe lábad az ember szeme egy-egy megindító jelenettől. A záráshoz közeledve kicsit előtérbe kerül a giccs, túl műre kreálták az egészet, de ez megbocsájtható.
Aki járatos az indiai filmművészetben tudja, hogy ők szeretnek táncolni és énekelni. Bár nem indiai film, de pl: a Gettómilliomos végén található jelenetre gondolok. Nos, a 3 idiots is tartogat számunkra musical elemeket, szerencsére nem sokat, így is ki lehetett volna ezeket vágni, de üsse kő. Hogy miért nézem el a hibákat? Mert jó a film és feledteti velem őket! A cselekmény hihetetlen változatos, a karakterek szerethetőek és az egész összkép nagyon el van találva.

Mivel a színészek is indiaiak, ezért nem túlzottan ismerem őket, de néhány kivételtől eltekintve le a kalappal a teljesítményük előtt. Ugyanez vonatkozik a zenére, ami szintén fülbemászó és hangzatos.

Meglepően kellemeset csalódtam a 3 idiotsban. Bár hosszú, mégis szórakoztató, a történet érdekes, a cselekmény változatos és bizony elég sok fordulatot is írtak a forgatókönyvbe. Úgy játszik a néző érzelmeivel, mint macska az egérrel, nevettet és megríkat egyszerre. A dialógusok szintén kiválóak és a mondanivaló is megér egy misét. Emelem kalapom Bollywood, ez szép volt!

Összegzés:

Színészek: 10/7
Zene: 10/7,5
Kategórián belül: 10/8,5

Végítélet: 80%

30 perc vagy annyi se
(30 minutes or less)

Ruben Fleischer nem számít nagy nevű rendezőnek, első filmje azonban 2009 egyik (ha nem a) legszórakoztatóbb filmje lett. A Zombielandről van szó, ami után a direkor nem váltott stílust, maradt a vígjáték vonalon és milyen jól tette.

Nick pizzafutár, nem élvezi a melóját, jobb életet szeretne, de egyenlőre ez van. Legjobb barátja Chet, akivel összebalhéznak a régmúlt sérelmein. A problémát csak tetézi, hogy 2 majommaszkos bűnöző elkapja hősünket és bombát erősítenek a testére. Csak azzal a feltétellel veszik le róla, ha Nick kirabol egy bankot és zsákmányol 100 000 dollárt.

Történetünk egész érdekes. Nem lehetetlen, hogy effajta esemény a való életben is megtörténjen, de az alkotók inkább a poénosabb kivitelezés mellett döntöttek, holott egy komorabb összkép sem állna távol ettől az alapkoncepciótól. Persze nem panaszkodom, így sem süthetjük rá, hogy rossz, inkább csak lehet, hogy érdekesebb lett volna másfajta irányba menni. A cselekmény két szálon zajlik, Nick és Chet szerencsétlenkedése mellett Dwajne és Travis, azaz a bűnözők ökörködése sem kerüli el a figyelmünket. A karakterekkel ha azonosulni nem is, de szimpatizálni mindenképp lehet. Mind a négy jómadár van annyira erős és szórakoztató jellem, hogy a nézőnek kivívja a szimpátiáját. A film talán legnagyobb erénye a tempója. Ebből következik, hogy a játékidő sem épp hosszú, nincs másfél óra. Végig pörög, intenzív iramot diktál. Nincs hiány akcióból és poénokból sem, ezáltal egy olyan szórakoztató egyveleget alkot a film, ami kiválóan áll neki. A humorbombát elsősorban a beszólások szolgáltatják, azon belül is az altáji humor kedvelői fognak nagyokat kacarászni. Nem fogunk a földön fetrengeni a röhögéstől, de kétségtelenül írtak nagy dialógusokat a szkript kiötlői. A filmes utalások is klappolnak, néhány fricska is belefért, szóval nem lehet panasz a változatosságra. A zárás még egy plusz töltetet ad jókedvhez, hisz kicsit hirtelen következik be, legalább elkerülték a sablonokat és a felesleges giccset.

Jesse Eisenberg kinőtt a vesztes karakterekből és felnőtt, kiváló színésszé érett. Itt inkább a régebbi énjét veszi elő, de nem tud hibázni a srác, remekel again! Aziz Ansari is marha szórakoztató a szabadszájú stílusával, de Danny McBride és Nick Swardson sem vall kudarcot és akkor még finoman fogalmaztam.

Nem kell tőle sokat várni és akkor garantáltan kellemesen eltöltött 80 percben lesz része a nézőnek. Közel sem hibátlan, de iszonyú tempós, néhol közönséges és szókimondó. Ruben Fleischer ezúttal nem tudott akkorát alkotni, mint a Zombieland esetében, de ha szórakoztatásról van szó, nem tud hibázni. A stílus kedvelői mindenképp tegyenek vele egy próbát, szomorúak biztos nem lesznek a végfőcím után.

Összegzés:

Színészek: 10/7
Zene: 10/7
Kategórián belül: 10/7

Végítélet: 70%

Céges buli

(Cedar Rapids)

Nagyon rég vártam már ezt a filmet. Különösebb oka nem volt, egyszerűen csak felkeltette az érdeklődésem. Persze az Ed Helms vezette színészi gárda sem volt épp rossz ómen, hisz a zseniális komikus már megmutatta nem is egyszer, hogy mennyire meg tudja dolgoztatni a rekeszizmokat.

Tim Lippe egy szürke kisvárosban él és biztosítási ügynökként dolgozik. Nem épp kalandvágyáról híres, amolyan szürke kisegér, mindemellett viszonyt folytat egykori általános iskolás tanárával. Minden évben megrendezésre kerül egy konferencia, ahol a biztosítási cégek mérik össze erejüket. Ezt már évek óta Tim szülővárosa nyeri, ám a helyi menő ügynök egy bizarr balesetben elhalálozik. Timre hárul a feladat, hogy folytassa a jó tendenciát és képviselje a várost. Hősünk azonban elég bátortalan.

Az alapkoncepcióra láthattunk már példát nem is egyszer. A szeleburdi vesztes alkat valamilyen esemény folytán radikális változásokon megy keresztül, ami jellemfejlődéshez vezet. Ezúttal egy céges buli miatt következik be ez az esemény, és joggal vetődhet fel a kérdés: nem unalmas ez már? Jelenetem alássan nem, mert a Céges buli tökéletesen szórakoztató egyveleget ad. Elsősorban gondolok a karakterekre. Tim alapjáraton egy lúzer, és kicsit nehezen barátkoztam meg vele, de a cselekmény előrehaladtával lesz egyre szerethetőbb és szimpatikusabb. Köszönheti ezt a rá ható rendes figuráknak. A film tökéletesen szemlélteti, hogy az ember, társas lény. Gondolok itt arra, hogy akit „kilöknek a fészekből” annak nem könnyű alkalmazkodni, de az új kihívások, új helyzetek olyan tulajdonságokat, képességeket hozhatnak felszínre, amiket még a birtokosa sem ismer, ezáltal pedig új barátokkal is lehet gazdagodni. Lehet, hogy közhely, de ilyen az élet. Tim persze elég bizarr szituációkat él át és egyéb furcsa dolgokkal is szembesül, de a mondanivaló szerintem egyértelműen leszűrhető. A Céges buli vígjáték, így a néző poénokat vár. Fetrengős, hahotáztató viccekből nem vagyunk eleresztve, a humorforrást pedig javarészt az altáji poénok szolgáltatják. Félreértés ne essék, bőven lehet nevetni a filmen, de az ereje sokkal inkább a szenzációs hangulatában rejlik. Az előforduló bizarr események ellenére is nagyon szórakoztató az a bő 80 perc, amíg nézzük.

Ed Helms a mai álomgyári komikusok legjobbjai közé tartozik. Bizonyított már a Másnaposokban vagy épp az Office-ban. Itt is kiválóan hozza karakterét. A legnagyobb poéngyáros azonban John C. Reilly, aki tipikusan az a mellékszereplő, aki nélkül a film fele annyit sem érne. A gyengébbik nem képviselőjére Anne Heche-re sem lehet panasz, ráfért már egy ilyen jó film a karrierjére.

Minden várakozásomnak sikerült megfelelnie a filmnek. Vannak hibái, hisz kiszámítható (de nem sablonos) és kicsit túl fiktív, de rendkívül szórakoztató, vicces és briliáns hangulata van. Ebben az évben alapjáraton nem vagyunk eleresztve jó vígjátékok terén, így ezt a céges bulit szívesen ajánlom, minden egyes nevetni vágyónak (bár elsősorban felnőtteknek)!

Összegzés:

Színészek: 10/7

Zene: 10/7

Kategórián belül: 10/7,5

Végítélet: 71%

Tucker & Dale vs Evil

Mikor is láttunk utoljára egy rendes horror vígjátékot? Bevallom őszintén fogalmam nincs, talán a Zombieland volt anno 2 éve egy jól sikerült véres komédia. Persze maga a műfaj abszolút kihalóban van, így mindig örülök, ha láthatok egy jó horror vígjátékot. Mert Tucker és Dale kalandja nagyon jóra sikeredett!

A szóban forgó két jómadár amolyan klasszikus vidéki suttyók. Éppen a frissen szerzett nyaralójukat szeretnék felújítani, egy kis horgászással feldobva. A kisváros nyugalmát néhány bulizni vágyó tini bolygatja fel, akik erős előítéletekkel viszonyulnak a helyiekhez. Summázva mindenki ellenszenves, ijesztő, pszichopata paraszt. Dale-ék természetesen összefutnak a városi kölykökkel, sőt egy furcsa baleset következtében meg is mentik egyiküket, Allisont. A lány megdöbbenve tapasztalja, hogy hőseink a légynek sem tudnának ártani, a tiniket viszont valaki elkezdi öldösni.

Az Ideglelés szerű nyitány után megismerjük karaktereinket, akik hatalmas arcok. Legalábbis a két főszereplő. Tucker a beszédes, határozott, Dale a csendes, benga nagyszívű srác. A fiatalok olyan sablonosak (és fájdalmasan hülyék), ahogy azt egy tinihorrortól elvárjuk. Elvégre azért vannak a vásznon, hogy minél dicsőségesebb és véresebb körülmények közt távozzanak az örök vadászmezőkre. A történet marha jó, illetve az teszi egyedivé, hogy csavarnak egyet a bevett sablonokon. Megfordulnak a szerepek és a beteg sztereotípiák egy hihetetlen vicces összképet alkotnak. Természetesen találkozunk filmes utalásokkal, ezek közül a texasi láncfűrészes betéten szórakoztam a legjobban. Gyakori probléma a műfajban, hogy a mérleg nyelve (horror-poénok) túlságosan is az egyik oldal fele húz. Itt sikerült megtalálni az egyensúlyt, miszerint dőlünk a röhögéstől, miközben fröcsög a vér. A gore jelenet hozzák az elvárható szintet, bár a „félarcú” srác elég bénán nézett ki. A nevettető jelenetek tökéletesen működnek, több olyan jelenet is akad, ahol bizony szakadtam a röhögéstől. Még a jobb vígjátékok esetében is ritkák az ilyen hatásos poénok, helyzetkomikumok. A zárásra kicsit elfárad a film, de egyszerűen képtelen voltam rá haragudni.

Tyler Labine tökéletes a szeretnivaló debella szerepére, akárcsak Alan Tudyk az ő legjobb barátjaként. Katrina Bowden nagyon nem csúnya, elvégre ő a lány, akit szeretni kell. Jesse Moss már más tészta, ő eléggé frusztrált, mind a játéka, mind karaktere miatt.

Valami fantasztikusan kellemeset csalódtam a Tucker & Dale vs Evilben. Elképesztően szórakoztató, egyszerre egyedi és fricskázza meg a tinihorrorokban fellelhető összes sablont. Véres, vicces, hangulatos és még mondanivalója is van (a maga módján). Le a kalappal, megszületett az év egyik legszórakoztatóbb filmje!

Összegzés:

Színészek: 10/6,5

Zene: 10/7

Kategórián belül: 10/9

Végítélet: 80%

Barátság extrákkal

(Friends with benefits)

Nem is olyan rég volt a mozikban egy hasonló témájú film Csak szexre kellesz címmel. El lehet adni ugyanazt a sztorit más szereplőkkel, hogy még szórakoztató is legyen? Elég nagy bravúr kell hozzá, pláne, hogy mindenki tudja mi lesz a befejezés.

Dylan marketingesként dolgozik elég jól. Egy jobb meló miatt New Yorkba költözik, itt ismerkedik meg a „fejvadászásával” Jamie-vel. Remekül kijönnek egymással, jókat beszélgetnek, mígnem arra a következtetésre jutnak, hogy hiányzik nekik a szex. Megállapodnak, hogy érzelmek nélküli szexpartnerek lesznek. Ez kezdetben jó móka, de nem lehet az örökkévalóságig csinálni.

A történet tökéletes alapanyagot biztosít egy romantikus limonádéhoz, ám a film első fele erre rácáfol. Nem kell semmi extrára gondolni, egyszerűen csak jó nézni. Miért? Mert az első óra valami elképesztő tempót diktál, szórakoztató, olykor vicces és azon kapjuk magunkat, hogy ez tényleg jó és nem döntöttem rosszul, amikor ezt a filmet választottam. Ez köszönhető elsősorban Jamie talpraesett, közvetlen karakterének, akiből árad az életkedv és ez a nézőre is kihat. Jókedvvel, feldobva vetjük be magunkat ebbe témába annak reményében, hogy a tendencia nem fog romlani. Ez viszont hiú ábránd, mert aminek jönnie kell, az jön is, magyarul nem maradunk sablonok és ezerszer látott elemek nélkül. Ez azzal kezdődik, hogy a nem szerelmes pár közti feszültség nő, ami konfliktusokhoz vezet. Erre rádob egy lapáttal a családi dráma, ami teljesen felesleges, mindössze annyi a célja, hogy a sokat látott szülők (még ha halálos betegek is) irányt mutassanak a szeleburdi fiataloknak. Ez természetesen kiteljesedik a nem filmszerűnek tűnni akaró, ám nagyon is filmszerű happy endben. Képes ez elrontani az egész filmet? Nem! Ennek pedig nagyon örülünk, mert a Barátság extrákkal a hibái ellenére is szórakoztató tud maradni, ez pedig nagy erény a silány rom-kom felhozatalban.

Justin Timberlake most annyira nem jó, mint eddig, de továbbra sem irritáló, sőt szimpatikus, úgyhogy a sok fanyalgó ellenére is reménykedem, hogy „zenélés” helyett marad a színészetnél. Mila Kunis mit sem vesztett bájából és szépségéből, mindemellett iszonyúan ráillő karaktert játszhatott el. Újabb plusz pont neki! Nagy erénye a filmnek, hogy impozáns mellékszereplőket vonultat fel. Woody Harrelson messze a legviccesebb karakter, de Patricia Clarkson is tartogat pár jó poént.

Közel sem sikerült olyan jóra, mint mondjuk az Őrült, dilis szerelem, de nem kellett csalódnom a Barátság Extrákkalban. Sablonos és kiszámítható, de van benne kreativitás, tud vicces lenni és kifejezetten szórakoztató darab. A Csak szexre kellesz pedig mérföldekkel gyengébb alkotás, úgyhogy a stílus kedvelőinek (elsősorban lányoknak) tökéletes választás lehet, egy unalmas estén. Egyszer mindenképp!

Összegzés:

Színészek: 10/7

Zene: 10/6

Kategórián belül: 10/7

Végítélet: 63%

Őrült , dilis szerelem

(Crazy, stupid love)

Ez a film ékes példáját övezi annak, amikor valami egyáltalán nem érdekel, de a színészi gárda miatt mégis megnézem. A színészi gárda pontosabban itt három húzónevet takar. Ryan Gosling, Emma Stone és Steve Carell. Hogy megérte-e miattuk? Okvetlenül!

Cal és Emily több mint 20 év házasság után válni készül, a feleség félrelépése miatt. Cal összeomlik és a helyi bárban keresi a megoldást. Itt ismerkedik meg egy Jacob nevű szívtipróval, aki bevezeti a csajozás rejtelmeibe. Hősünk a kezdeti nyűglődések után radikális változáson megy keresztül és a nők kedvence lesz. Ennek ellenére még mindig úgy érzi, hogy Emily az igazi. Jacob szintén pálforduláson esik át, amikor megismerkedik egy Hannah nevű lánnyal. A szálak pedig összefutnak, ami nem kis gubancot okoz!

A történet túlzottan nem egyedi, láthattunk már rá példát, tipikus romantikus sztorinak indul, aminek egyből tudjuk a végét. Igen, ez sajnos így is van, no de ha sikerül ötvözni a sablonos dolgokat a kreativitással, akkor mégsem olyan vészes a helyzet. Az Őrült, dilis szerelem cselekménye több szálon fut. Cal, Jacob, Emily és Hannah mind rendelkeznek múlttal, jellemmel, egyéniséggel és emiatt emberinek, megfoghatónak érezzük őket. Summázva a karakterek szerethetőek, nem is kicsit. Nagy probléma szokott lenni a romantikus vígjátékoknál, hogy a szerelmi szál gyenge, a poénokon pedig mindent lehet, csak nevetni nem. Ebben megint csak különbözik társaitól mai alanyunk, ugyanis rendre azon kaptam magam, hogy hangosan nevetek, egy-egy beszóláson. Nem kell földön fetrengős poénokra gondolni, de tényleg hatásos és kacagtató szövegeket írtak a filmhez. A majd két órás játékidő láttán először felvontam a szemöldököm, aztán minden kétségem eloszlott, mert sikeresen magába szippantott az atmoszféra. Persze kisebb üresjáratok akadnak, de meglepően jól játszottak az idővel a készítők. Egyetlen nagyobb problémám akadt, az pedig a túldramatizált utolsó negyed óra. Feleslegesen kavarták össze a szálakat, a családi jelenet inkább volt röhejes, mintsem hatásos, a ballagási beszéd pedig egyenesen kínos volt. A zárásra szerencsére összekapták magukat és nem ment át giccses ömlengésbe a film.

Steve Carell az egyértelmű főszereplő, hozza formáját, kicsit a 40 éves szűzi karakterét mutatta, vegyítve egy magabiztosabb énnel. Ryan Gosling szintén remek, ezúttal a macsó karaktert gyűrte le meglehetősen lazán. Egy Blue Valentine és egy Drive között tökéletesen választott popcornmozit. Emma Stone nem kap túl sok szerepet, de élmény, amikor a vásznon van, főleg mikor találkozik Gosling karakterével. Julianne Moore-ra sem lehet panasz, bár a fent említett három jellem jóval érdekesebb.

Reméltem, hogy nem lesz rossz, de szinte minden várakozásomat felülmúlta az Őrült, dilis szerelem. Nem egy hétköznapi romantikus vígjátékról van szó, hisz hihetetlenül szórakoztató, poénos és kiváló karakterek díszítik a repertoárt. Némi dráma is szerephez jut, de nem nyomja rá drasztikusan a bélyegét az összképre. A végén kicsit elszaladt a ló, de sikerült kiküszöbölni a hibákat. Kellemes csalódás, a nyár végére/ ősz elejére tökéletes kikapcsolódást nyújtott!

Összegzés:

Színészek: 10/8

Zene: 10/6,5

Kategórián belül: 10/8

Végítélet: 76%

Super

Nagyon rég meg akartam már nézni ezt a filmet. Persze sokan egyből rásüthetik a Kick-Ass klón jelzőt, de ők el vannak tévedve. Mindössze annyi a hasonlóság köztük, hogy mindkét filmben szupererő nélküli „szuperhősök” üldözik a bűnt. Lássuk miben más a Super!

Frank életében eddig két tökéletes pillanat volt. Az egyik, amikor elvette a feleségét Sarah-t, a másik pedig, amikor egy rendőrnek adott útbaigazítást. Ebből rájöhettetek, hogy Frank nem él túl mozgalmas életet és nem embertársai kedvence. A helyzet még rosszabbra fordul amikor Sarah elhagyja egy drogdíler kedvéért. Frank agyában elpattan valami és egy furcsa látomás hatására úgy dönt, hogy kosztümöt húz, és a rosszfiúk körmére néz.

Már az első pillanatokban világossá vált, hogy a Super más lesz, mint az ehhez hasonló filmek. Először is nagyon nem egy vígjátékkal állunk szemben. Lehet nevetni, sőt fogunk is (már aki vevő a néhol igen abszurd és bizarr humorra), hisz hozzátartozik a körítéshez, de hősünk életpályája eleve bukásra van ítélve, így a drámai szál szintén feltűnik. A karakterek igen érdekesek, nem nevezhetők épp átlagosnak. Frank elméjével nem kis gondok vannak, de későbbi segítőtársa Libby sem százas, konkrétan nagyobb pszichopata, mint a bűnözők akikre vadásznak. A Super alapkoncepciójával semmi gond nincs, valahogy mégsem tudott magával ragadni Frank, majd szuper alteregójának kalandozása. A cselekmény nem halad semerre, csak egy szerencsétlen flótás próbálkozását látjuk arra, hogy segítsen az embereknek. Egészen a film feléig kell várnunk arra, hogy érdemleges esemény történjen, azaz bejön a képbe Libby. Ketten máris sokkal mókásabb hajkurászni a rosszfiúkat, pláne akkor, ha még célunk is van!

Ez sajnos mégsem volt elég ugyanis van egy nagy baj a Superrel. Nem működik jól dráma-vígjátékként. Olyan érzésem volt, hogy a készítők nem tudták eldönteni, hogy ezt most komolyan vegyék, vagy sem. Valahol megrekedtek a kettő közt, azaz közöl mondanivalót a film, nem is elcsépelt módon, ugyanakkor gyakran fárasztó és túl nagy ökörségek kapnak helyet. Az utolsó 15-20 perc pedig igen drámaira sikeredett, csak néztem ki a fejemből és nem tudtam hova tenni a látottakat. Nem kicsit volt lehangoló na!

Rainn Wilsont szeretjük az Office óta, itt sem vall kudarcot, de a Super, Ellen Page jutalomjátéka miatt nem bukik meg. Óriási élmény volt ilyen szerepkörben látni, egy ugráló szadista vadállatra lehet asszociálni a karakteréről. Kevin Bacon nem sok vizet zavar, Liv Tyler meg végre csak kétszer bőg egy film alatt. Michael Rookert érdemes még kiemelni, testhezálló szerepkörben díszelgett verőemberként.

Nagyon furcsa film a Super. Egyszerre tetszett, mert érdekes, beteg, bizarr, megvan a maga hangulata és bája, nem spórol a vérrel (és akkor még finom voltam) és változatos emóciókat vált ki a nézőből. Ugyanakkor számos hibája van, túlságosan is megpróbálja kiszélesíteni a határait, de kis híján ebbe bukik bele. Összességében nem csalódtam, de mást kaptam, mint vártam. Egy esélyt mindenképp megérdemel, de készüljetek fel, hogy nem mindennapi élményben lesz részetek!

Összegzés:

Színészek: 10/7

Zene: 10/7

Kategórián belül: 10/6

Végítélet: 64%

Koszorúslányok

(Bridesmaids)

Ez a film leginkább amiatt lehet ismerős, hogy a női Másnaposokként reklámozták. Ahogy észrevetettem itthon nem nagyon kapott nagy figyelmet, a tengerentúlon azonban nagyon szépen termelt és a nézők, valamint a kritikusok is odáig voltak érte. Ezek után már érdekel milyen lett!

Annie élete nem épp rózsás. Egy gazdag hapsival hempereg poénból, eladóként dolgozik egy ékszerüzletben amit utál, egy albérletben lakik, két kibírhatatlan lakótárssal. Legjobb barátnője, Lillian pont az ellenkezője, remek élete van, ráadásul a barátja épp megkéri a kezét. Annie-re hárul a feladat, hogy megszervezze az esküvőt, leánybúcsút, ruhákat, egyszóval mindent. Nem könnyű meló…

Rögtön az elején le kell szögeznem, hogy a Másnaposokkal való összehasonlítás egy orbitális parasztvakítás. Semmi köze nincs egymáshoz a két filmnek, illetve mégis. A Koszorúslányok néhány konkrét jelenetet nyúl a már említett alkotásból, megjegyzem teljesen feleslegesen. A karakterek kidolgozása elég ködös, szinte csak Annie-t ismerjük meg tüzetesebben. Ő valahogy elment, de nem tudtam sem szeretni, sem utálni. Közhely, de a legszimpatikusabb szokás szerint a duci elvont arc, adott esetben ő Megan névre hallgat. Persze van itt még házasságba belefáradt szexre éhes nő, szende „szűz”, aki a férje árnyékában él és a többi. Róluk szinte semmit nem tudunk meg, néhány beszólást eleresztenek és annyi. A két órás játékidő indokolatlanul hosszú. Minek kellett így elnyújtani? Rengeteg jelenetnél volt olyan érzésem, hogy ennek már jócskán vége lehetne (pl: repülőn piálás, eljegyzési beszéd, rendőr cseszegetése). Térjünk ki a poénokra, mert azokból van bőven, csak nem éppen színvonalasak. Nem tagadom volt, hogy mosolyogtam, sőt egyszer egy óriásit röhögtem, de ez édeskevés ahhoz, hogy lekössön. Felnőtteknek szóló komédiáról van szó, tehát hallunk káromkodást szépen, de van még hányás és egyéb obszcén dolgok.

Igazából az a baj a Koszorúslányokkal, hogy többnek akar látszani egy laza vígjátéknál. Erőteljesen drámázik és mondanivalót akar a szánkba rágni, mindezt sikertelenül, bár Megan, a „baráti látogatása” alatt tényleg jó dolgokat mond. Ezen kívül túlságosan egy karakterre fókuszáltak a készítők, a többieknek alig marad valami, ez szintén nagyon rossz döntés volt. A zárásra kapunk happy endet, de ez legalább nem lett ömlengős és giccses.

A színészek zöme jól teljesít, gondolok itt rájuk: Kristen Wiig, Maya Rudolph, Ellie Kemper, Melissa McCarthy, de a pár percre feltűnő Jon Hamm vendégszereplése is külön dicséretet érdemel.

Az igazat megvallva fogalmam nincs mi tetszett ennyire az embereknek a Koszorúslányokban? Sablonos, kiszámítható, túl hosszú és gyakran nem halad semerre. Persze tartogat jó poénokat, néhol pedig kifejezetten szórakoztató, de úgy érzem, hogy a felesleges dolgokra sokkal több hangsúlyt fektettek a kelleténél. Lehet, hogy a hölgyeknek ez jobban fog tetszeni, de ha már annyira összehasonlítják a Másnaposokkal, akkor inkább maradjunk annál! (Mondjuk lefogadom, hogy ennek is lesz folytatása…)

Összegzés:

Színészek: 10/7

Zene: 10/6

Kategórián belül: 10/5

Végítélet: 53%

„Szép Szolidan”: Besütizve

(Smiley Face)

Egyik éjjel kaptam el a tv-ben, hallottam már róla, kíváncsi voltam mi sül ki ebből az egész őrültségből! Rövidke írás lesz, de a lényeget érteni fogjátok.

A sztori annyi, hogy Jane szeret füvezni, és az egyik tépése alkalmával megéhezik. Ennek örömére megeszi a lakótársa sütijeit, amit ő későbbre tett félre. Mi volt a sütikben? FŰ! Ajjaj, gáz van, de Jane eltervezi, hogy a dílerétől vesz egy új adagot és mire a lakótárs visszaér, ő elkészíti az új füves sütiket. Pénze viszont nincs, így kezdetét veszi a kalandos utazás.

Őszintén szólva egy tortúra volt végignézni ezt a hulladékot. Olyan szinten nincs értelme, nem halad semerre és jellegtelen tálalásban kapjuk a látnivalót, hogy az már fizikai fájdalmat okoz. Jane egyre betegebb szituációkba kerül, igyekszik magát kivágni, több-kevesebb sikerrel. A betépett állapotot pedig néha valótlan, hatásvadász marhaságokkal próbálják szimbolizálni. A karaktereknek semmi jelleme, senki sem kedvelhető, mindenkit legszívesebben felrúgtam volna, élükön az idegesítő Jane-el. Az idegesítő szó pedig tökéletesen összefoglalja a film egészét.

Amikor próbál prezentálni némi társadalomkritikát, vagy igyekszik szólni valamiről, azt is teljesen szétcseszi, elbagatellizálja, oda nem illő baromságokkal. A Besütizve eredetileg vígjáték. Ehhez képest egyszer talán ha elmosolyodtam a szűk 80 perces játékidő folyamán. A legnagyobb pozitívum az a néhány cameo, amik tényleg feldobták az amúgy marha érdektelen sztoriszálat. Ja és a soundtrack is elég jóra sikerült.

Az egész film olyan mintha egyszerre akarna agyatlan vígjáték, görbe tükör a kemény drogokról szóló filmek előtt és mondanivalóval bíró okos alkotás lenni. Ebből mit kapunk meg ténylegesen? Néhány értelmes gondolatot, pár szórakoztató elemet, nulla poént, idegesítő karaktereket és fárasztó, frusztráló cselekményt, aminek az égvilágon semmi értelme. Vagy ez egy oktatófilm akarna lenni középiskolásoknak? Annak még el is menne.

Összegzés:

Színészek: 10/5

Zene: 10/6,5

Kategórián belül: 10/2

Végítélet: 24%

Trükkös fiúk

(Matchstick Men)

Ridley Scott nem nagyon szokott rossz filmeket rendezni. Ezen 2003-as alkotás azonban nem miatta keltette fel az érdeklődésem, egyszerűen csak sokan ajánlották, mondván, ütős, csavaros és szórakoztató film. És valóban!

Roy, társával Frankel „dolgozik”, munkájuk azonban eltér a megszokottól, ugyanis mindketten csalók. Roy a mester, Frank a tanítvány. Mindketten más jellemek, Roy agórafóbiában, tisztaságmániában és még néhány ehhez hasonló betegségben szenved. Amikor elfogynak a gyógyszerei és a dokija is szőrén-szálán eltűnt, Frank felajánlja saját pszichológusa segítségét. Ezzel Roy élete újra rendeződni látszik, ám feltűnik a 14 éves lánya, akiről eddig fogalma sem volt. A munka azonban nem állhat le.

A Trükkös fiúk története remekül ki van találva. Sugárzik belőle a profizmus, az összetettség. Nem történik túl sok dolog a majd két órás játékidő folyamán, mégis kifejezetten eseménydús és tartalmas jelenetek látunk, amik mind-mind fontos szerepet játszanak a cselekmény egésszé gyúrásában. Roy igen érdekes főhős, már csak a betegségei miatt is. Ezt még tetőzi a profi csalásaival, miközben újonnan megismert lányával is sok időt szeretne tölteni. A kis hölgy Angela, amolyan tipikus 21. századi lázadó tinilány, aki önfejű és ékes példáját övezi a fordított pszichológiának. Franket leginkább a pénz motiválja, szeretne egyszer végre valami nagyot kaszálni.

A cselekményről nem szándékozom többet elárulni, legyen elég annyi, hogy sikerült igen kreatív és komplex összképet alkotni. A tempóra nem lehet panasz, hol egy csalás részleteibe nyerünk betekintést, hol Roy családi problémái tárulnak szemeink elé, mindemellett kapunk izgalmat, feszültséget, hogy aztán a záró fordulat megkoronázza az igazi trükköt. Bár itt meg kell jegyeznem, hogy a csattanó nem igazán ütött szíven, aki tudja mivel áll szemben és gondolkodik a film alatt, azt nem fogja nagy meglepetés érni. El tudtam volna más befejezést is képzelni, de így sem panaszkodom, korrektül lezárták a sztorit.

Nic Cage szerepelt pár jó filmben 2003 óta, de itt még jól is hozza a neurotikus karakterét. Több ilyen szerepet kéne vállalnia. Sam Rockwell szintén kiváló, de ezt eddig is tudtuk. Alison Lohman mondjuk elég idegesítő kis csitrit kelt életre, de ezáltal mutatkozik meg, hogy nem egy rossz színésznőről van szó.

Egy kicsit talán többet, illetve mást vártam a Trükkös fiúktól. Fanyalgásra azonban nincs okom, mert Scott filmje minden, csak nem rossz. Érdekes, ötletes, a története igazán egyedi és rendkívül összetett. Műfajilag leginkább két részre lehet osztani. Vígjátékként indul, aztán egy elég erős kis kamaradrámába lyukadunk ki. Érdemes próbálkozni vele, tartalmas élményben lesz részünk!

Összegzés:

Színészek: 10/8

Zene: 10/7

Kategórián belül: 10/7,5

Végítélet: 72%

Sex is Zero

A 2000-es évek elején elég ütős tinivígjátékok láttak napvilágot. 2002-ben a koreaiak elhatározták, hogy ők is összedobnak egyet. A próbálkozásuk hatásos lett, egyszerre próbálták követni a nyugati stílust, ugyanakkor megtartották a tipikus ázsiai elemeket is.

Eun-shik egyetemista, három haverjával lakik egy szobában és a tanulás helyett a harcművészet és a női test érdekli. Szemet vet a szép Eun-hyo-ra, ám túl sok ökörséget csinál ahhoz, hogy a lány felfigyeljen rá. Hősünk azonban nem adja fel, még akkor sem amikor a suli „legmenőbb” sráca kiveti a hálóját Eun-hyo-ra.

A történet sablonos, olyan amilyen a tinivígjátékoknak szokott. Nyomon követjük miként próbál csajozni, illetve pasizni a két főszereplő szűk baráti köre. Ez röhejes és vicces szituációkat von maga után, valahogy mégis működik, és a film szórakoztató. A karakterek elképesztően aberráltak, nemtől, kortól függetlenül. Ehhez mérten jönnek a bizarr helyzetek is. Gondolok itt a spermás, patkánymérges szendvicsre, az egy hétig erekciót okozó italra, a guminővel kefélésre és így tovább. Nem mondom voltak olyan részek, ahol bizony átléptek egy bizonyos határt, olykor igen gusztustalan dolgok is helyet kapnak. Az első óra azonban még így is végig lekötött, jól szórakoztam és bizony voltak olyan poénok, amiken óriásit szakadtam. Bármennyire is elcsépelt, meg tudott mosolyogtatni a sok szerencsétlen próbálkozás, amivel megpróbálják elérni céljaikat. Egy óra elteltével azonban előkerült egy romantikus és drámai szál, ami leolvasztja az állandó mosolyt a néző arcáról. Kifejezetten nem tett jót sem a film tempójának, sem a humorfaktornak. Nem mintha rossz lett volna, sőt ötletes és még szívszorító is, de egyszerűen nem illett bele ebbe a hangulatos tinifilmbe.

A színészek elég hullámzó munkát végeznek. Gyakran durván affektálnak és túljátsszák a szerepüket, igaz nem zavart annyira, mint kellett volna.

Érdekes film a Sex is Zero. Nagyon ízléstelen, beteg és bizarr, ugyanakkor szuper hangulata van, szórakoztató és orbitális poénokat írtak bele. Aki nem szereti az ázsiai filmeket, inkább hagyja ki, más esetben egy próbát megér. Gyomor és kicsit abszurd humorérzék kell hozzá, sok hibája van, de szerethető film.

Összegzés:

Színészek: 10/5,5

Zene: 10/6

Kategórián belül: 10/7

Végítélet: 63%

Durr, durr és csók

(Kiss kiss bang bang)

Nagyon rég meg akartam már nézni a filmet, de valahogy nem tudtam rávenni magam, fogalmam sem volt mivel állok szemben. Ha tudtam volna, valószínűleg sokkal hamarabb megnézem, mert ezt vétek kihagyni!

Harry piti tolvaj, ám egy szerencsés véletlen folyamán LA-ben találja magát. Elmerül a partyk és a nagyra törő álmodozók világában, de ahelyett, hogy rendbe jönne az élete, inkább még nagyobb kalamajkába keveredik. Összefut egy régi szerelmével, akinek a húga meghalt, Harry pedig elvállalja, hogy kinyomozza az ügyet (csakhogy közelebb kerüljön szíve hölgyéhez). Közben találkozik Meleg Perry-vel a magánnyomozóval és egyre zavarosabb vizekre tévednek.

Aki itt egy komoly krimi/thrillert vár, az súlyosat fog csalódni. A film egy másodpercre sem veszi komolyan magát, illetve ha mégis, azt is elbagatellizálja. Ezzel nincs semmi probléma, egy hihetetlen egyedi és szórakoztató összképet kapunk.

A történet nagyon ötletes, egyszerre kreatív, csavaros és egyszerre használja fel a 90-es évek akció/thrillerjeinek kliséit. Ez nem véletlen, hisz Shane Black rendező írta annak idején a Halálos fegyvert és az Utolsó cserkészt. Ehhez mérten természetesen szenzációs karaktereket kapunk, oltári szövegekkel. Alapjáraton Harry hatalmas arc, de az álmai nőjét szimbolizáló Harmony is nagyon szerethető. A legnagyobb fazon azonban Meleg Perry, akinek a stílusa, a kisugárzása és a lazasága már nevetésre sarkallja a nézőt.

És akkor térjünk ki a poénokra, mert azokból el vagyunk látva szép számmal. Az alapszituáció már helyzetkomikumok garmadáját eredményezi, erre rátesz egy lapáttal a szenzációs narrálás, amin egyszerűen nem lehet nem röhögni. És akkor még nem említettem a pazar dialógusokat, vagy az abszurd szituációkat, mint például az ujjlevágásos jelenet. Na ott dőltem le a székről!

Persze vannak hibák is, lehet kötözködni, keresni a rációt és a logikát, de nem látom értelmét bántani a filmet, egyszerűen úgy jó ahogy van!

Robert Downey Jr. kiválóan hozza a kisstílű bűnözőből lett botcsinálta nyomozót, kár, hogy manapság csak Vasemberként meg Holmes-ként ismerik. Michelle Monaghan a bájain kívül megvillantja színészi tehetségét is, nem lehet rá panasz. Val Kilmer pedig lubickol Meleg Perry szerepében, kár, hogy ő is elkallódott azóta.

Summázva mindenkinek ajánlom a Durr, durr és csókot, mert valami elképesztően jól összerakott mozit láthatunk a személyében. A legjobb vígjátékokat megszégyenítő poénok, fordulatokkal átszőtt cselekmény, remekül megírt karakterek, hihetetlenül szórakoztató összkép! Aki egy tartalmasan eltöltött másfél órára vágyik, izgulni és nevetni szeretne, ne habozzon, itt a tökéletes alany!

Összegzés:

Színészek: 10/8

Zene: 10/7

Kategórián belül: 10/9

Végítélet: 82%

Másnaposok 2

(The Hangover 2)

2009-ben jött, látott és győzött a Másnaposok. Három barát elmebeteg vegasi éjszakájának következményét élmény volt nézni, értelemszerű volt, hogy jön a folytatás. A kérdés csak az, hogy ugyanazt el lehet-e adni újra? Ha nem is ugyanolyan intenzitással, de bizony el lehet!

Stu azt tervezi, hogy feleségül veszi thaiföldi barátnőjét. Az esküvőt is ott tartják a lány hazájában, ám ezúttal elmarad a legénybúcsú. Vagy mégsem? Phil, Alan és Stu megint átélik ugyanazt, akárcsak vegasban, de ezúttal Lauren (Stu menyasszonya) öccse tűnik el. Kezdődhet a józanodás!

A történet ugyanaz, mint volt, ellőttek ugyanolyan poénokat, sablonokat és sokszor ez nagyon zavaró. DE! Annak ellenére, hogy a film egyszerre tűnik remake-nek és folytatásnak, mégis működik. Miért? Mert igényesen meg van írva, látszik az odafigyelés, és újra röhöghetünk egy jót.

A „nyomozás” természetesen megint előtérbe kerül, hőseink semmire sem emlékeznek, ki kell deríteniük mi történt velük. Ez persze iszonyú bizarr szituációkat szül, de ezek viszik előre a cselekményt, és ezeknek lenne céljuk a nevettetés. Szerencsére az abszurd ötletekben nincs hiány, Philék olyan helyekre jutnak el, és olyan emberekkel találkoznak, akikhez normális állapotban közük nem lenne. Apropó karakterek. Phil még mindig oltári szövegeket nyom és hihetetlen laza, Stu szokásához híven sokat aggódik, de van, hogy kitör belőle az állat, Alan pedig továbbra is egy szellemileg visszamaradt pszichopata. Persze akad még régi ismerős, például Mr Chow, akivel a srácok együtt mulatták át az éjszakát, és aki még mindig elképesztő egysorosokkal kényezteti a rekeszizmainkat. Az új karaktereken sok nem múlik, ők négyen a film legnagyobb húzóemberei.

A 102 perces játékidő pont ideális, sikerült beleírni mindent, ami szükséges. A poénok felhozatala változatos, akadnak teljesen humortalan töltelékjelenetek, de szerencsére voltak olyan részek, ahol hangosan röhögtem a moziteremmel együtt. Az első részhez képest több akciót és morbidabb szituációkat kaptunk, és persze amik az elődben működtek, azokat most is megpróbálták viccesen előadni. A befejezés most nem sikerült olyan ütősre, mint két éve, de ahhoz képest, amit vártam, kellemeset csalódtam.

A színészekre nem lehet panasz. Bradley Cooper remekül hozza a laza Philt, Zach Galifianakis jó Alan, bár néha egy kicsit irritált az erőltetett hülyesége, a játékával azonban nincs gond. Ed Helms szenzációs arc, a számomra legnagyobb poénok szinte mind hozzá fűződnek. A zene illet a film remek hangulatához, szinte minden dalbetét működött stílustól függetlenül.

Mindenki tudja, hogy itt elsősorban a pénzszerzés volt a cél. Épp ezért tartottam tőle, hogy pocsék lesz a Másnaposok 2, de ezt meggondolatlanság lenne állítani. Persze nem ér fel az első részhez, hiába próbálták ugyanazt adni, csak pepitába. Nem jó ugyanazt kétszer látni, de a film tartalmaz annyi újdonságot és annyi poént, hogy szórakoztasson. És ez itt a lényeg. Egy kikapcsolódásnak remekül megtette újra átélni egy görbe éjszakát a fiúkkal! Harmadik rész viszont ne legyen!

Összegzés:

Színészek: 10/7

Zene: 10/6,5

Kategórián belül: 10/7

Végítélet: 65%

Paul

A Simon Pegg-Nick Frost duó két legismertebb agymenése a Haláli hullák hajnala és a Vaskabátok. Mindkettő elég beteg, de zseniális komédia, most pedig egy kis sci-fi mókával próbáltak megörvendezteti minket a srácok.

Graeme és Clive óriási sci-fi rajongók, és Angliából érkeznek a Comic-Con-ra. Ezután minden egyes „idegen lelőhelyet” felkeresnek, ám azt álmukban sem gondolták volna, hogy találkoznak egy valódi földönkívülivel. Márpedig ez a helyzet. Paul az űrlény menekülni kényszerül a kormány elől, hőseink pedig a kezdeti meglepettség után segítenek neki. Aztán jönnek a szokásos bonyodalmak…

A téma adott egy jó vígjátékhoz, az alapszituáció viszont egy kicsit elcsépelt. Láttuk már számtalanszor ezt a „szökünk a kormány elől” koncepciót. Ettől függetlenül még lehet szórakoztató, és szerencsére az is. Az első negyed óra végén már meg is ismerkedünk a kis űrlénnyel, innentől pedig egy jó kis hajsza az egész film. A karakterek természetesen jók. A két főhős óriási kocka, olyan tipikus szeretnivaló lúzerek. Paul is marha szimpatikus. Ő a legnagyobb poéngyáros és szinte elviszi egyedül az egész filmet. Apropó poénok. A bő 100 perces játékidő alatt hallunk, látunk eleget belőlük. Ezek közt vannak jobbak, rosszabbak, ízléstelenek, vulgárisak és így tovább. Néhány jól sikerült fricska is helyet kap, ezeken is jókat lehet röhögni. Mélyen vallásos embereknek azonban egyáltalán nem ajánlom a Paul megtekintését. Mivel egy űrlényről szól a film, előkerül a tudomány vs hitvilág téma, ami sértheti egyes nézők lelki világát. Ebbe mondjuk nem biztos, hogy jó ötlet volt belemenni, mondjuk engem nem érintett túlzottan kínosan.

A tempóra nem lehet panasz. Állat beszólások, helyzetkomikumok, egy kis akció és feszültség is belefér a Paul repertoárjába. A játékidő végéhez közeledvén viszont egyre több sablon kerül elő, érezhető volt, hogy a készítők kezdtek kifogyni az ötletekből. Ennek ellenére végig lekötött és szórakoztató volt.

Simon Pegg és Nick Frost hozzák a formájukat, nem tudom megunni őket. Kristen Wiig is tapasztalt vígjátékos arc, ezt pedig csillogtatja is. A mellékszerepekben olyan nevek villognak, mint, Jason Bateman, Bill Hader vagy Jo Lo Tuglio. A király cameokért pedig szintén jár a piros pont!

A Paul nem fogja megváltani a világot. Nincs olyan szinten, mint Pegg és Frost másik két kultkomédiája, de egyszer simán meg lehet nézni. Az itt-ott előforduló hülyeségek ellenére is szinte végig poénos és szórakoztató tud maradni, ami nagy erénye. Nekem tetszett, ajánlom a megtekintését, de csodát ne várjatok tőle!

Összegzés:

Színészek: 10/7

Zene: 10/6,5

Kategórián belül: 10/7

Végítélet: 67%

Taplógáz

(Talladega Nights: Ballad of Ricky Boby)

Will Ferrell nem a szívem csücske. Valahogy nem működnek olyan jól a poénjai, bár kétségtelenül vannak kiváló filmjei. Vígjátékot akartam nézni, erre esett a választás, lássuk sikerült-e feljebb jönnie a ranglétrán Ferrellnek!

Ricky Bobby-nak az apja mondott valamit 10 éves korában. „Ha nem győzöl, vesztesz!”. Rick azóta nem látta apucit és a világ legjobb Nascar versenyzője lett. Van dögös felesége, tahó kölykei, egy jó barátja és rengeteg pénze. Egy tipikus amcsi „redneck” aki éli az amerikai álmot. Egy nap azonban egy új versenyző lép a színre, Ricky-nek pedig meg kell tanulnia veszíteni.

A történet marha sablonos, láttuk számtalan módon és formában. A főhős éli álmai életét, beüt a ménkű, jellemfejlődés montázzsal, visszatérés, győzelem. Ízlésesen tálalva nincs semmi baj ezzel az összetétellel, de könnyen belebukhatott volna a film. Nem tette. Ehelyett a Taplógáz minden periódusában van valami egészen humoros és szórakoztató elem, ami fenn tartja az érdeklődést, és végig leköti a nézőt. Ez sok dolognak köszönhető. Pl: karakterek: sziporkázóan sokszínű arcokat látunk, mint: Ricky és Cal a két irgalmatlanul nagy paraszt, buta amcsi vagányok, Ricky drogos, alkesz apja, a pénzéhes feleség, vagy a meleg Jean, akihez a legjobb jelenetek fűződnek. Ezen kívül ritka sok poén működik úgy, ahogy kell. Ezen őszintén szólva meglepődtem, ugyanis tényleg sokszor nevettem, és végig lekötött, pedig a játékidő nem rövid, majdnem két óra.

A Taplógáz is tipikusan olyan film, hogy bele lehet kötni millió helyen, abszolút komolyan vehetetlen, sokszor értelme sincs, de azon ritka alkotások egyike, amelyek szinte teljesen feledtetik a hibákat, mert korrektül össze van rakva, és abszolút szórakoztat. Az is teljesen elfogadható, ha valakinek nem jön be, túl sablonos és túl sok baromságot tartalmaz, de nálam ez most telitalálatnak bizonyult.

Will Ferrell ezzel bizony feljebb tornázta magát, a játékával azt hozza, amit szokott. Sacha Baron Cohen kiválóan játssza a karakterét szintén, rá sem lehet panasz. A többi színész is jól teljesít: John C. Reilly, Michael Clarke Duncan, Amy Adams, Leslie Bibb vagy Gary Cole.

Kifejezetten tetszett a Taplógáz. Nincs benne semmi extra, nem váltja meg a világot, követi a szokásos sablonokat, de eszméletlenül szórakoztató, humoros és végig leköti a nézőt. Egy esélyt mindenképp megérdemel, én nagyon kellemeset csalódtam benne!

Összegzés:

Színészek: 10/7

Zene: 10/7,5

Kategórián belül: 10/7,5

Végítélet: 73%