John Dies at the End

Minden évben jön ki néhány „ez meg mi a jó Isten volt” film. Ez a jelző jelenthet rosszat, jót egyaránt, de egy biztos: nem mindennapi élményben van része a nézőnek. Tavaly például a Holy Motors volt ehhez hasonló, most a John dies at the end szintén feltetette velem a kérdést: ez meg mi a jó Isten volt???

A sztorit nehéz összefoglalni, mivel egy agyatlan, minden logikát és ésszerűséget mellőző mindfuck, egy eszetlen trip a film. A lényeg annyi, hogy egy „szója-szósz” nevű drogtól a két fősulis barát, Dave és John elképesztő dolgokon megy keresztül. A tudatuk kitágul, előre látnak dolgokat, képesek átkelni más dimenziókba, mindeközben gyilkossági ügybe keverednek, ocsmány lényekkel találkoznak és meg kell menteniük a világot.

A John dies at the end tipikusan az a film, ami valakinek vagy elkapja a stílusát, vagy már 10 perc után tudja, hogy utálni fogja. Egy kommersz filmeken nevelkedett egyén kerülje el messziről, mert garantáltan nem fogja élvezni, amit lát. Engem speciel az első perctől kezdve elvarázsolt ez a groteszk agyatlanság, amit a film elénk tár. Először egy beteg Odaát paródiára asszociáltam, be kell valljam végül nem is nagyon lőttem mellé. Nehéz megmondani miről is van itt szó, az események pörögnek szépen, olykor magunk sem tudjuk mi valóság, mi a drog mellékhatása. Mindenesetre a horror-vígjáték határait szépen sikerül körüljárni. Óriási poénok hangzanak el, de már önmagában a film bizarr stílusa mosolyt csalt az arcomra, és vérből, gusztustalanságból is el vagyunk látva tisztességgel.

Az egyetlen probléma, hogy a cselekmény végéhez közeledve veszít erejéből a film. Elfogy a lendület és már annyira nem vicces, amit látunk. Szerencsére nem drasztikus visszaesésről van szó, de sokkal jobban tetszett, amíg nem ment át a sztori világmegmentő küldetésbe.

Chase Williamson remek választás volt a főszerepre, de Rob Mayes is kiválóan hozza a zakkant Johnt. Ezen felül jó poén volt látni Paul Giamattit és Clancy Brownt is.

Egyértelműen rétegfilm a John dies at the end, amit egy percig sem lehet és nem is szabad komolyan venni. Aki azonban vevő egy őrült utazásra, kedveli a közel sem mindennapi szórakoztatást és nem lepődik meg holmi hússzörnytől, felrobbanó szemgolyóktól, pöcskilincstől vagy dimenziók közti utazástól, az vágjon bele, mert ilyet még nem látott, azt garantálom!

Összegzés:

Színészek: 10/7

Zene: 10/7

Kategórián belül: 10/7,5

Végítélet: 73%

40 és annyi

Judd Apatow a modern vígjáték egyik legnevesebb képviselője, de művei, mintha egyre gyengébbek lennének. A 40 éves szűz az egyik legzseniálisabb komédia, ami valaha készült, a Felkoppintva szintén jól sikerült, a Ki nevet a végén inkább egy egyszernézős dramedy volt, most meg itt a 40 és annyi, amit Apatow többnyire a saját élményeire alapozva készített. Jó sok baja van ennek az embernek…

Pete és Debbie házasok, két kamasz kislány szülei. Debbie most tölti be a 40-et és a két szülő eltervezi, hogy változtatnak életükön. Kevesebb internet, nincs cigi és nassolás, ellenben több edzés és együttlét a szabadban. Mondanom sem kell, a kis család addigi élete fenekestül felfordul.

Apatow nem szórakozik burkolt célzásokkal, kapásból megtette a feleségét és a gyerekeit főszereplőknek, már csak saját magát kellett volna betenni Paul Rudd helyett és máris egy valóságshow-t láthatnánk. A történet egyáltalán nem lényeges, inkább csak egy kis szegmensét látjuk egy problémákkal küszködő házaspárnak. Mert gondok azok vannak. Pete lemezkiadója a csőd szélén áll, Debbie butikjából lop az egyik alkalmazott, a kamasz lányuk épp most érik nővé és akkor még a szexuális dolgokról nem is esett szó. Az már más kérdés, hogy a szemléltetett konfliktusok többsége borzasztóan elnagyolt és irreális. Rögtön az elején Debbie úgy kiakad azon, hogy 40 éves lett, hogy egyszerűen nevetséges. Utána meg elkezd arról beszélni, hogy nem akar itt meg ott vásárolni, ahol az öreg nyanyák szoktak. Istenem ki kényszerít rá te ostoba némber? Szóval ezekből van még jó sok, amik borzasztóan zavaróak, annak fényében pedig pláne, hogy a másik pillanatban már egymás karjaiba omlik a két főszereplő.

Ennek ellenére a 40 és annyi képes szórakoztató lenni. Meglepően jól adagolja a poénokat, amik kellően változatosak is. Káromkodás, altáji poénok, a popkultúra bevonása, van itt minden, ami kell. Nem azt mondom, hogy végigröhögtem a filmet, de több olyan periódusa is akadt, amiken remekül szórakoztam, nevettem.

Paul Rudd jó arc, mint mindig, nem lehet nem bírni ezt a fazont. Leslie Mann-t viszont ki nem állhatom. Volt pár szimpatikus pillanata, de egyszerűen ellenszenves a csaj. A mellékszerepekben üde színfolt Jason Segel, Albert Brooks és John Lithgow, de Megan Fox sem volt még soha ennyire vicces és szimpatikus.

Apatow lassan összeszedhetné magát és leszállhatna erről az életszagúnak beállított irreális túldramatizáltságról. A 40 éves szűzben is volt balhé és központi konfliktus, de tényleg a humor vitte a prímet, ebben már túl sok az önkifejezés és a panaszkodás, ami ez esetben nagyon nem sül el jól. Nem rossz film a 40 és annyi, vannak remek poénjai, de Apatow ennél többre képes!

Összegzés:

Színészek: 10/7

Zene: 10/6

Kategórián belül: 10/6,5

Végítélet: 64%

Napos oldal

(Silver linings playbook)

David O. Russel legutóbb egy boxdrámával rukkolt elő (A harcos), ami követte a zsáner által kitaposott ösvényt, mégis remekül működött, elsősorban a zseniális színészi munka miatt. Russel ezúttal kicsit könnyedebbre vette a témát, ami kifejezetten jót tett neki és ismét kihozta a maximumot a szereplőgárdából.

Pat dühkezelési gondokkal küszködik, ami miatt nyolc hónapot töltött egy rehabilitációs intézetben. A probléma ott gyökeredzik, hogy Pat nem tudja feldolgozni, hogy rajtakapta a feleségét, amint az megcsalja. Hazatér, de semmi sem a régi, az emberek félnek tőle, neki pedig rögeszméjévé válik felesége visszaszerzése. Aztán találkozik a szintén kissé zakkant Tiffany-val, akivel kompromisszumot kötnek.

Bevallom őszintén az első bő húsz percben nem sikerült ráhangolódnom a filmre. Valahogy nem működött, nem fogott meg, valami hiányzott. Az a valami/valaki pedig Tiffany karaktere. Ez a lány amint belép a képbe, egycsapásra megváltozik minden. Piszkosul működik Pat és közte a kémia, mindketten szeretnivaló hibbant emberek, mindkettejük viselkedése borzasztóan bipoláris és kiszámíthatatlan, de olyan hatással vannak egymásra, ami felfoghatatlan. Nincs ömlengés és kötelező tiszteletkörök! Az első találkozás alkalmával mellstírölés és szexre invitálás. Persze egy idő után jóval mélyebb bugyrokba jutunk el, de ez a két eltúlzott, mégis szuper jellem valósággal vibrál a vásznon. Műfaját tekintve a Napos oldal színtiszta dramedy. Tökéletesen keveri a vígjáték és a dráma elemeit egy másodpercre sem letévedve a helyes útról. Nagyon bírom az olyan alkotásokat, amik képesek játszani a néző érzelmeivel. Itt is ez a helyzet. Lehangoltság, öröm, melankólia, kacagás és egy csipetnyi sallangmentes romantika, mi változatos kérem, ha ez nem?

Russel végig biztos kézzel vezényli le művét, kamerája szépen siklik, ha kell belemászik az arcokba, máskor a háttérben marad, ahogy kell. A Napos oldal iszonyú sokrétegű film. Remekül szemlélteti a pszichológiai problémákat, az önkontroll esetleges hiányát és bár a kissé elnagyolt főhősök miatt nem túl életszagú, képes hatni a nézőre, feldobni az embert!

Bradley Cooper toronymagasan élete alakítását nyújtja. Lehengerlő a srác, tényleg csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni. Jennfer Lawrence játékát illeték már a zseniális és a középszerű jelzővel is. Akinek ez középszer, azzal nagy bajok vannak, Lawrence kisasszony parádés és fantasztikus partnere Coopernek. Robert De Niro is rég alkotott ennyire maradandót. Nincs túl sok alkalma brillírozni, de akad néhány több, mint hatásos jelenete. Jacki Weaver jól játssza az anyát, de az Oscar jelölést kicsit (nagyon) túlzásnak érzem.

Nem igazán tudtam mire számítsak a Napos oldal esetében, de David O. Russel maradéktalanul felülmúlta önmagát. Összetett, sokszínű, szórakoztató filmet alkotott, egy őrült love story-t, amiben a szerelem szinte végig megmarad a háttérben. A cselekmény hiába kiszámítható, a történet és a karakterek annyira erősek, hogy a film egyszerűen magába szippant. A legjobb az egészben, hogy ezek után talán mi is egy kicsit jobban koncentrálunk arra, hogy megmaradjunk azon a bizonyos napos oldalon.

Összegzés:

Színészek: 10/8,5

Zene: 10/8

Kategórián belül: 10/9

Végítélet: 85%

Lánybúcsú

Hagyjuk a női Másnaposok jelzőt! Úgy sincs semmi értelme, hiába próbál meg hajazni rá, nem jön össze! Teljesen elvárások nélkül néztem meg a Lánybúcsút, ehhez képest nagyjából össze-vissza veri az agyonhype-olt Koszorúslányokat. Bár nem mintha ez akkora érdem lenne.

Adott négy középsulis barátnő. Egyikük férjhez megy, így természetesen jöhet a lánybúcsú, amikor is történik valami, ami kicsit feldúlja a lányok estéjét.

Azt ne kérdezzétek miért Lánybúcsú a cím, mivel maga az esemény nagyjából 5 percet vesz igénybe. De lépjünk is tovább. Mind a négy főszereplő karakter szöges ellentéte a másiknak. A házasodni készülő duci csak kapja a legkevesebb figyelmet, de nem is ő a lényeg. Regan a tanú, akaratos, önző, munkamániás és önfejű. Gena nimfomán narkós, múltbéli sérelmekkel. Katie divatmániás, szintén nem veti meg a port, enyhén szuicid jellem. Nem épp példaképek nemde? Szimpatikusak? Nem! Talán Gina az, aki valamilyen szinten még eléri, hogy kedveljük, de a többieket úgy felrúgtam volna néha, mint annak a rendje. A pláne az, hogy a férfi megfelelőjük is helyet kap a filmben, csakhogy teljes legyen a kép. A cselekmény szintén nem túl fifikás, kapunk egy rövid felvezetést, beüt a ménkű, elkezdődik a rohanás, hogy aztán a végén mindenki összeboruljon.

A Lánybúcsú mégsem rossz film. Nem nyújt semmi extrát, a humora gyakran inkább kínos, mintsem kacagtató, mégis valahogy elérte, hogy jól szórakozzak és kikapcsolódjak arra a szűk másfél órára, amíg tart. Randivígjátéknak, egyszeri lazulásnak megteszi.

Összegzés:

Színészek: 10/5

Zene: 10/6

Kategórián belül: 10/5

Végítélet: 53%

A hét pszichopata és a si-cu

Martin McDonagh az Erőszakikkal bizonyította, hogy elképesztő tehetséges. Ezen felül a fekete, olykor groteszk humor mestere, mégis szépen átlát mindent és még drámai mélységekbe is le tud menni. Új alkotásával csavart egyet a képen, hisz rengeteg stílust kever, de ebből valami zseniálisan bizarr dolog született.

Marty éppen forgatókönyvet ír egy filmhez, aminek a Hét pszichopata lesz a címe. A srác azonban képtelen épkézláb ötletekkel előrukkolni és gyakran a pohár fenekére néz. Hű barátja Billy, aki éppenséggel kutyarablásból tartja fenn magát, idős üzlettársával Hans-szal. Az új „áldozat” azonban a gengszterfőnök Charlie kutyája, és a kissé zakkant rosszfiú nem nézi jó szemmel, ha valaki megbolygatja a nyugalmát.

Rögtön egy vallomással kezdeném: nem erre számítottam. Jóval aberráltabb és betegebb alkotást kaptam, mint vártam. Mondjuk nem tudom miért csodálkozom, elvégre pszichopatákról van szó. A fő történeti szálat két részre lehet osztani. Az első Marty írói munkásságát öleli fel, a másik az egész kutyarablós dilit hivatott bemutatni. McDonagh első bravúrja, hogy mindkettő zseniális. Természetesen az írásban van a több potenciál, amit ki is használ, többféle történettel, nézőponttal operálva. Ezáltal még erőteljesebben keverednek a műfajok és még változatosabb lesz a kész mű. McDonagh filmje lényegében önmaga paródiája. Rengeteg a kőkemény odamondás, a fricska, borzasztóan elnagyoltak a szituációk, de mindez működik. Feltéve, ha képesek vagyunk ráhangolódni erre a bizarr történetre.

Nem kétlem, hogy vannak hibák a forgatókönyvben, a realitást pedig felejtsük el, de a cselekmény borzasztóan összetett, csavaros és piszok szórakoztató! Ahogy az egyik pillanatban Billy meséjén dőlünk a röhögéstől, a másikban Hans zseniális gondolatain merengünk, egyszerűen nem lehet nem szeretni! Ugyanez elmondható a karakterekről. Hasonlóan változatosak, sokszínűek és hibbantak, mint maga a film, de borzasztóan feldobják az összképet!

Ha már a karaktereknél tartunk, akkor ki kell emelnem a színészeket is. Sam Rockwell jól játssza a beteg fazont, ezt már bizonyította többek közt a Halálsoronban. Itt is lubickol a szerepében, élmény nézni, ahogy idiótát csinál magából. De ott van még Christopher Walken, akire nem is emlékszem mikor volt ennyire király. Woody Harrelson szintén remek, de Colin Farrell is kitesz magáért.

McDonagh új mozija elsősorban azoknak szól, akik fogékonyak egy kis őrültségre, értik ezt a fajta humort és meglátják benne az értéket. Merthogy értékes film született, egy értékes művésztől, amit nem lelünk minden bokorban! Változatos, fordulatos és nem rejti véka alá a véleményét, igazi tökös „pszichopata” alkotás ez!

Összegzés:

Színészek: 10/9

Zene: 10/8

Kategórián belül: 10/8,5

Végítélet: 82%

Börni, az eszelős temetős

Először is, mi ez a cím? Miért Börni és miért eszelős? Komolyan, kedves forgalmazók, mindig van lejjebb? No, de lépjünk tovább, Bernie Tiede igaz története egy 1996-ban elkövetett gyilkosságon alapul, amikor is a címszereplő végzett egy 81 éves özveggyel, aki lényegében az élettársa volt.

Bernie-t mindenki imádja abban a texasi kisvárosban ahol él. Temetkezési vállalkozóként dolgozik, végtelenül kimért, precíz és odavan az emberekért. Segít, adományoz, szerinte tényleg jobb adni, mint kapni. Megismerkedik az idős Marjorine-nel, aki pont az ellentéte. Ellenszenves, kapzsi, undok, nagyjából mindenki utálja. Bernie mégis meglátja benne a szépet és elkezdődik közös életük, még az asszony is kedvesebb lesz, de ugye kutyából nem lesz szalonna, ami ez esetben tragédiához vezet.

Richard Linklater rendező amolyan dokumentarista stílusban tárja elénk Bernie sztoriját. Itt nem a brutális rángatózásra kell gondolni, hanem a színészek gyakran a kamerába mondják véleményüket, amolyan riportszerű hatást keltve. Tetszett ez az ötlet, autentikusabbá teszi légkört. A Bernie egyáltalán nem siet sehova, olyan összetett és precíz, mint maga a címszereplő. Linklater először őt mutatja be, a hivatását, életét, ezután jöhet a krimi szál, kvázi az ítélet. Mi nézők is válaszút elé vagyunk állítva, hisz Bernie kis túlzással egy földre szállt angyal, de a tetteinkért felelősséget kell vállalnunk, pláne, ha az egy gyilkosság. Tökéletesen megmutatkoznak az emberi faj sajátos tulajdonságai, mint: képmutatás, álszentség, törődés, szeretet és így tovább.

Jack Black kiváló! Szépen átlényegült, kisugárzásban, mozgásban, mégis önmaga tudott maradni. Emelem kalapom. Shirley MacLaine jól hozza az undok nőt, de Matthew McConaughey (no meg a karaktere) az, akit még érdemes kiemelni. Benne is van egyfajta kettősség. Részben a törvény szolgája, másfelől médiaőrült, aki bármire képes azért, hogy a figyelem középpontjában maradjon. McConaughey lubickol a szerepben, kezdem komolyan venni a hapsit!

Láthatóan Linklaternek is megvan a véleménye az egész esetről, de nem rágja a szánkba, hogy mit gondoljunk, mindenkinek hagy szabad választási lehetőséget, ki-ki vérmérséklete szerint ítélkezzen. Nem egy szokványos alkotás a Bernie, ugyanúgy, ahogy nem szokványos a krimit keverni a fekete komédiával. Engem sikerült megvenni, Linklater nagyon jó mesélő és ezt ismét bizonyította.

Összegzés:

Színészek: 10/8

Zene: 10/7

Kategórián belül: 10/7

Végítélet: 72%

Képtelen kampány

(The Campaign)

A politika mindig is megosztotta az embereket. Talán ez az egyetlen olyan dolog, ami senkit nem hagy hidegen. Persze sokan mondják, hogy engem nem érdekel, de a politika kétségtelenül mindenki életére hatással van. Amerikában pláne óriási felhajtás övezi a választásokat, legyen szó képviselőkről vagy akár magáról az elnökségről. A Képtelen kampány ennek a hajcihőnek egy magából kifordult változatát mutatja be.

Cam Brady egy Észak-Karolinai város képviselője, zsinórban ötödik alkalommal választhatják újra. Eleddig nem volt ellenfele, de a csendes életet élő, kissé zakkant Marty indul ellene a választásokon. Erre semmi oka nem lenne, de a milliárdos Motch fivérek mégis elindítják, mivel olyan jelöltre van szükségük, akinek segítségével új gyárakat húzhatnak fel a városban. A kampányidőszak elkezdődik, a két jómadár pedig egymásnak esik.

Nem is tudom mire számítottam. Tényleg, mire lehet számítani egy vígjáték esetében? Ütős poénokra és másfél órás kikapcsolódásra. Ráadásul a politika, mint fő téma még kiváló táptalajt is biztosít egy komédiának. Kvázi be lehet mutatni a mindenkori rendszernek, szembesíteni lehet a „fejeseket” a hibákkal, mindezt viccekkel megspékelve. Ha mindez nem lenne elég, megkapjuk Hollywood két igen népszerű komikusát, Will Ferrellt és Zach Galifianakist, így a poénok mondhatni garantálva vannak.  Kell ennél több? Adott esetben igen, sokkal-sokkal több kéne. Az elején még tetszett az alapötlet, mindenkiben benn van a lázadás, hogy „na, a hazug politikus most megkapja”, így jó nézni a két egymásnak feszülő jelöltet. Végletekben kell gondolkodni, szóval még véletlenül sem kell komolyan venni a filmet, így tetszett magának a kampányszervezésnek a folyamata, egymás anyázása, ez itt rég nem a népről szól, hanem önös érdekekről. Ez mind szép és jó, de a Képtelen kampány annyira szájbarágósan közvetít mindennemű üzenetet, hogy már csak azt kéne kiírni: „figyelj, ő a gonosz” vagy „figyelj, most egy hatalmas igazságot mondanak ám”. Amikre itt rávilágítanak, azzal (remélhetőleg) elég sokan tisztában vannak. A tipikus álomgyári sablonparádéról pedig még nem is beszéltem. Jellemfejlődés, jutalom, a gonosz elnyeri méltó büntetését… persze, fő a változatosság. Ennek ellenére még mindig menthető lenne az összkép, ha a poénok működnének. Igen, kapunk pár szép fricskát és kacagtató beszólást, de a humorosnak szánt jelenetek alatt zömmel csak néztem ki a fejemből, pedig én csípem a poénok mindennemű formáját. Egyszerűen nem működik a film. Pedig Ferrell és Galifianakis mindent megtesznek, rajtuk semmi sem múlt, szimplán nincs jól megírva/rendezve. Na jó, azért a végére kapunk egy több, mint zseniális cameót.

Hogy kiknek ajánlanám? Akik szeretik az elsősorban altáji, néhol ízléstelen humort, elszánt rendszerellenzőknek és a két főszereplő rajongóinak. Vannak jó pillanatai, olykor kifejezetten szórakoztató, de csak erőlködik, közhelyekkel dobálózik és nincs benne semmi olyan különleges, ami miatt emlékezetes maradna. Ez a kampány bizony elbukott…

Összegzés:

Színészek: 10/7

Zene: 10/5

Kategórián belül: 10/4

Végítélet: 49%

Holdfény királyság

(Moonrise Kingdom)

Wes Anderson igen karakteres rendező, sajátos stílussal, aki leginkább a keserédes komédiáiról híres. A cipész pedig maradjon a kaptafánál, Anderson pedig ehhez tartva magát nem is váltott stílust, és milyen jól tette? Annyira, hogy elkészítette talán az eddigi legjobb filmjét.

A hatvanas évek közepén járunk egy aprócska szigetcsoporton. Suzy 12 éves, utálja a családját, nincsenek barátai és dühkezelési problémái vannak. Sam szintén 12 éves, a helyi cserkésztábor lakója. Árva, nevelőszülei szerint veszélyes, a cserkésztársak közül szinte senki sem szereti. A két fiatal mindössze egyszer találkozott, de hosszan tartó levelezésük során eltervezik, hogy mindketten megszöknek és találkoznak egy adott helyen. Céljuk, hogy együtt legyenek, hisz végre rokonlélekre találtak. A cserkésztábor vezetője és Suzy szülei azonban a két szökevény nyomába erednek.

Anderson filmje minden szempontból különleges. Többek közt kapunk egy narrátort, de nem a klasszikus értelemben. Ő fizikai valójában jelen van, a kamerába néz, és elmondja hol járunk, mit látunk és milyen környezeti hatások fogják érni hőseinket. A cselekményről egy szót nem szól, nem rág a szánkba semmit, igazából a szerepe is vitatható, de nekem tetszett, hogy ott van. A Holdfény királyság gyerekfilm, akinek eddig még nem tűnt volna fel, és Anderson stílusa rögtön jelzi a nézőnek, hogy nem kell véresen komolyan venni a kényes helyzeteket, sőt magát a filmet sem.

Rengetegszer felötlött bennem a gondolat, hogy ha az adott jelenet alatt nem gyerekek játszanának, vagy épp a cserkésztábort a tengerészgyalogsággal helyettesítenénk, itt bizony egy komoly szerelmi történet véres hajszába való torkollását néznénk. Anderson azonban meglépte azt, hogy elbagatellizálta a felnőttes dolgokat és csak a gyerekekre koncentrál. Ez nem mindig sül el jól, konkrétan rengeteg dolog nem derül ki a felnőttek életéről: Suzy apjának depresszív viselkedése, Laura és Sharp ki nem mondott afférja és így tovább, holott ezek is érdekesek lennének. Persze a srácok abszolút ellopják a show-t és ez jól is áll a filmnek, de akkor alapjáraton nem kellett volna a felnőtt szálat mézesmadzag gyanánt elhúzni a néző orra előtt.

No de nem akarom szapulni a filmet, mert egyszerűen imádnivaló. Andersonnak sajátos, néhol kissé kétértelmű, groteszk humora van, de zseniális mértékben passzol a film hangulatához. Amikor a gyerekek például a testiséggel ismerkednek, hát ott nem lehet nem mosolyogni, annyira szenzációs jelenet. Ezen felül számos filmes utalással találkozunk (rögtön az elején egy a Remény rabjaiból), amik még szórakoztatóbbá teszik az összképet. A zárás kicsit túl sablonosra sikeredett, de ezt így kellett befejezni, nem továbbgondolva, a mának élve!

Bruce Willis, Edward Norton, Bill Murray, Frances McDormand, Tilda Swinton, Harvey Keitel és Jason Schwartzman. Impozáns színészgárda nemde? Meg is tesznek minden tőlük telhetőt, de csak asszisztálnak a két főszereplő Jared Gilman és Kara Hayward mellett. A kissrác először inkább volt idegesítő, mintsem szimpatikus, de egyszerűen nem lehet őket nem szeretni, annyira magával ragadó a történetük.

Nem is tudom mire számítottam a Holdfény királyság esetében! Talán egyszeri szórakozásra, neves színészekkel? Ehhez képest minden várakozásomat felülmúlta. Anderson visszahoz egy darabot a gyerekkorból, megmutatja milyen is az őszinte, minden nagyvilági problémától mentes gyerekszerelem és jól elrejti egy messzi szigetre. Lehet, hogy terjengős vagyok és ömlengek, de tökéletesen eltalált ez az imádnivaló történet, amire kizárt, hogy ne mosolyogva gondoljunk vissza. Persze biztos lesz, aki komolyan veszi, vagy nem fogékony rá, de ők remélhetőleg messze elkerülik. De miért kéne elkerülni? Mindenki volt gyerek! A Holdfény királyság pedig a legjobb gyerekfilm az Állj mellém! óta.

Összegzés:

Színészek: 10/9

Zene: 10/8

Kategórián belül: 10/9

Végítélet: 86%

Egyperces kritika: Ötéves jegyesség

Tom és Violet szeretik egymást, ezért eltervezik, hogy összeházasodnak. Aztán Violetnek egyetemre kéne járnia egy másik városban, emiatt Tom feladja addigi jól menő munkáját és természetesen menyasszonyával tart. A beilleszkedés a vártnál nehezebben megy, ez pedig rengeteg konfliktust szül. A kérdés adott: karrier vagy család?

Nicholas Stoller eddig a Lepattintva és a Felhangolva vígjátékokat rendezte és mindkettő kiemelkedett az átlagból. Az Ötéves jegyesség sem rossz, de több sebből vérzik. Konkrétan milliószor látott romantikus komédia, némi drámával. A cselekmény sablonos, indokolatlanul hosszú és borzasztóan irracionális. Ilyen egyszerűen nincs, ami a filmben történik. Mindemellett látszik, hogy nincs összecsapva, a dialógusok is jól meg vannak írva és olykor kifejezetten szórakoztató fordulatot vesz a történet. Ez viszont önmagában nem elég egy jó limonádéhoz. Persze mosollyal az arcunkon állunk fel utána és randi filmnek tökéletes, de nem lett olyan jó, mint a rendező két korábbi munkája. Végítélet: 59% (Ui: csak eredeti nyelven nézzétek, a szinkron egyszerűen förtelmesen pocsék)

Ted

Seth MacFarlane nevét elsősorban a Family Guy animációs sorozat kedvelői ismerik, ők tudják milyen is a srác stílusa, humora. Első egész estét mozifilmjében nem csak az írói teendőket látta el, de a rendezést is magára vállalta. Nos Seth, innen üzenem, hogy ne hagyd abba és csak így tovább!

John igen népszerűtlen 8 éves kisfiú. Nincsenek barátai, karácsonyra azonban kap egy plüssmackót, aki egyből be is lopja magát a szívébe. A kis John már csak akkor lenne boldogabb, ha újdonsült barátja életre kelne. S mint tudjuk egy kisgyerek kívánságánál semmi sem erősebb. Azaz de, egy Apacs helikopter bazi nagy rakétákkal. No, de a lényeg az, hogy a mackó életre kel és egy örökre szóló barátság veszi kezdetét. 20 évvel később azonban már nem igazán jó dolog, ha egy harmincas férfi egy Teddy mackóval lóg.

A sztori már önmagában is vicces, hisz egy plüssállat emberi tulajdonságokkal való felruházása minden csak nem hétköznapi. MacFarlane stílusára nem mindenki vevő, elvégre igen konkrét és nem éppen visszafogott véleménye van mindenről. Van akinek bejön ez a harsány, polgárpukkasztó, olykor obszcén humor, de van akiket fáraszt. A Ted esetében ugyanez a helyzet, a rendező attitűdje és látásmódja mit sem változott, így aki szereti a Family Guy humorát, bírni fogja a Tedet.

A cselekmény nem az a fordulatos és egyedi történetvezetésű csoda, ami miatt szeretnénk a filmet. Adott egy alapkoncepció, romantikus szál, jellemfejlődés, mélypont és végül a megoldás. Tipikus álomgyári kliséhalmaz, minimális változtatásokkal. A Ted mégis minden kiszámíthatósága és egyéb hibája ellenére is valószínűleg az év legjobb vígjátéka. Hihetetlen szórakoztató, változatos és a poénok is ütnek. Apropó poénok: van itt rasszizmus, szex, fingás, politika, celeb fricska és minden, ami kell. Röviden a humorbomba repertoárja igen változatos, ez a Ted egyik legnagyobb erőssége. A másik pedig maga a címszereplő, akinek a vicces pillanatok javát köszönhetjük.

Mark Wahlberg a gyenge közepes Pancser Police után ismét vígjátékban szerepel és jól áll neki! Bizonyított ő már rengeteg fronton, de nem gondoltam volna, hogy ennyire vicces is tud lenni. Mila Kunis is hozza amit kell, azon kívül pedig még mindig egy Istennő. A legnagyobb meglepetést Giovanni Ribisi okozta, de nem lövöm le a poént, legyen elég annyi, hogy zseniális a srác.

Seth MacFarlane rendezői debütálása remekül sikerült, a Ted egy szórakoztató, vicces és kellően morbid vígjáték lett. A folytatás borítékolható, hisz a film 200 millió dollárt termelt csak Amerikában, pedig korhatáros alkotásról van szó! Ha tudja tartani a színvonalat, akkor természetesen jöhet, reméljük nem esik bele az önmásolók csapdájába. Elsősorban Family Guy rajongóknak ajánlott, de aki bírja a szókimondóbb humort annak sem lesz ellenére.

Összegzés:

Színészek: 10/7

Zene: 10/8

Kategórián belül: 10/8,5

Végítélet: 76%

Dan és a szerelem

(Dan in real Life)

Dan egy újságba ír cikkeket a szerelemről, az érzelmek fontosságáról és így tovább. Ő maga azonban fásult fazon, felesége halála óta nem volt senkivel és képtelen nyitni az új dolgok felé. Három lánya van, akiket igyekszik mindentől óvni, ezzel a túlféltéssel azonban csak megfojtja őket. Dan és a nagy család összegyűlik a szüleik házába az éves kikapcsolódásra, ahol is a könyvtárban hősünk találkozik egy nővel, Marie-val. Elbeszélgetnek és remekül kijönnek egymással, de elválnak útjaik. Dan derűsen bejelentené, hogy újra érez valamit, amikor is öccse bemutatja neki legújabb barátnőjét, aki nem más, mint Marie…

A film konkrétan egy érzelmi hullámvasút, amiben a fő téma természetesen a szerelem. Az első harmad nem kifejezetten tetszett, hisz itt az elszigeteltség és az önsajnálat van a középpontban. Aztán amint találkozik Dan és Marie a film is egy csapásra új fordulatot vesz. Előjönnek a poénok, felpörög a tempó és szórakoztatóbbá válik az összkép is. Aztán, ahogy lenni szokott, jön a mélypont, végül pedig a megoldás, azaz a happy end. A Dan és a szerelem egy tipikus limonádé, minden mozzanata kiszámítható, néhol giccsessé válik és sablonokból építkezik. Valahogy mégsem tudok rá haragudni, mert átjárja egyfajta meleg, családias hangulat és a hibái ellenére is van olyan szórakoztató, hogy az ember mosollyal az arcán álljon fel mellőle.

Steve Carell jó komikus, bár itt erre a tehetségére nem nagyon volt szükség. (Azért a táncolós jelenetnél szakadtam) Juliette Binoche a nő, akit szeretni kell, a francia hölgy ezt pedig gond nélkül el is éri.

Nem valószínű, hogy sokáig fogunk emlékezni a Dan és a szerelemre, elvégre vannak hibái, nem is kevés. Mégis szerethető, bájos és szórakoztató. Egy unalmas estén vagy elsőrandis filmnek viszont aligha találunk nála jobb jelentkezőt.

Összegzés:

Színészek: 10/7

Zene: 10/6

Kategórián belül: 10/7

Végítélet: 65%

Annie Hall

Nem vagyok Woody Allen rajongó, de szeretem az öreg stílusát és kár lenne tagadni, hogy a jó Woody egy zseni. Most elevenítsük fel egy klasszikusát, az Annie Hallt.

Alvy és Annie együtt jártak, de szakítottak. Alvy a film elején felvázolja a véleményét az életről, megosztja velünk a filozófiáját. Utána bemutatja milyen is volt, amikor még együtt volt Annie-vel, illetve választ szeretne kapni arra az egyszerű kérdésre: hol csesztük el?

A komplett cselekmény egy flashback, ami egy különc szerelmi szálat mesél el. Minden állomás jól elkülöníthető, de válaszokat még így is nehéz találni. Amikor elterveztem, hogy megnézem a filmet, arra számítottam, hogy néhányszor mosolygok, de lényegében egy gondolkodós romantikus mozit fogok látni. Hatalmasat tévedtem. Miben? Konkrétan végigröhögtem az Annie Hallt. Allen zsigerből olyan szövegeket ereszt meg minden második percben, hogy az ember a legrosszabb esetben is elmosolyogja magát. A poénok legtöbbje azonban tényleg kacagtató, konkrétan 3-4 olyan rész is volt ahol meg kellett állítanom a filmet, mert rám jött a röhögőgörcs. Az egészben pedig az a legszebb, hogy mindezt intellektuális köntösben, közhelymentesen és mindig aktuális mondanivalóval együtt kapjuk. Allen úgy sziporkázik, mintha nem is színészkedne, hanem végig improvizálná a filmet. Egyszerűen zseniális. Nem szeretnék mélyebben belemenni, esetleg lelőni a poénokat, úgyhogy be is fejezném a mondandóm. Aki még nem tette, nézze meg, sürgősen. Eredeti hanggal sem rossz, de Kern András szinkronja egyszerűen fergeteges. Akárcsak a film!

Összegzés:

Színészek: 10/9

Zene: 10/8

Kategórián belül: 10/10

Végítélet: 93%

Egyperces kritika: Hippi túra

(Wanderlust)

George és Janet minden álma volt, hogy New Yorkban élhessenek. Céljukat elérik, azonban a lakás kicsi, mindketten munka nélkül maradnak, így szedni kell a sátorfát és más otthont találni. Meg is lelik, egy hippi tanyán.

A Wanderlust nem rossz film, egyetlen bajom van vele. Végig olyan érzés volt bennem, hogy ezt a filmet már láttam, holott erről szó nincs. Minden mozzanata kiszámítható, az pedig mint tudjuk erősen degradálja az élményt. Ettől függetlenül jól össze van rakva, a karakterek sokszínűek, változatosak, a szövegeken lehet bőven mosolyogni, csak az alapsztorit leszámítva az egész lerágott csont. A poénok elsősorban szexuális töltetűek, vagy a káromkodásra épülnek, amivel nincs baj, de itt-ott kicsit átestek a ló túloldalára.

Haladunk előre a kitaposott ösvényen, megvannak a kötelező jellemfejlődések is (de még Aniston kedvéért sem utasítanám el Malin Akermant he-he), csak hiányzik valami egyedi ahhoz, hogy igazán szeretni tudjam. Kár érte, de ilyenből sok van. Végítélet: 56%

Project X

„A legnagyobb partyfilm”. „A Másnaposok producerétől”. Meg ilyenekből egy tucat. Aztán amikor megjelent szépen le lett húzva, pedig nem olyan vészes a helyzet, csak éppen nincs sok értelme.

Thomasnak szülinapja van, a szülők elmennek otthonról, az egyik rámenős haver pedig bulit hirdet hősünk házában. Jó nagy hírverést csapnak, az emberek azonban csak szállingóznak. Aztán egyszer csak több százan lesznek és elszabadul a pokol.

Kezdeném a rossz dolgokkal. A filmben nincs semmi egyedi. Lúzer srácok puncit akarnak, ezért bulit csapnak. Ebből lesznek konfliktusok, egy felesleges szerelmi szál és egyéb nemkívánatos következmény. A karakterek felszínesek, sablonosak, csak a végleteket látjuk és bár képesek az emberek ekkora anarchia kialakítására, mégis eléggé túlzónak éreztem az itt látott dolgok nagy részét. Ezen kívül a found footage technika teljesen feleslegesen van jelen megint, csak hatásvadász és parasztvakító szerepe van. A zene sem az én stílusom, nem vagyok oda a dium-disum meg a yo-yo-nigga dolgokért, de ezzel még nem is volt nagy gond, pláne, hogy a komplett film olyan, mint egy másfél órás videoklip. Eddig okkal gondolhatja mindenki, hogy pocsék alkotással vagyunk megáldva, én mégsem sütöm rá ezt a jelzőt. Miért? Mert eszelős hangulata van.

Olyan, mint amikor gondolunk egyet és elmegyünk egy házibuliba, ahol semmi más tervünk nincs, csak minél jobban szétcsapni magunkat. Fiatalok vagyunk, ilyen világot élünk, használjuk ki! Filmként nincs sok értékelhető momentuma, a fiúk aberráltkodnak, poénkodnak, a lányok amikor tehetik megvillantják amijük van. Tényleg semmi értelme nincs, a mondanivaló érdektelen, ráadásul ha bulizni akarunk menjünk el, ne pedig filmen nézzük! Mégis van benne valami beteges báj, ami miatt igencsak szórakoztató élményt nyújtott.

Összegzés:

Színészek: 10/6

Zene: 10/5

Kategórián belül: 10/7

Végítélet: 63%

Men in Black – Sötét zsaruk 3.

Sosem voltam Men in Black fan. Az első rész elment, a második erősen felejtős volt, a harmadiktól szintén valami kis agykikapcsolást vártam.

Vadállat Boris, akit K 40 éve likvidált, visszatér a földre, hogy revansot vegyen. Visszautazik az időben, hogy megölje K-t és sikerrel is jár. J-nek nincs más választása, neki is utaznia kell az időben, hogy megmentse a társát és vele együtt a bolygót. Tiszta Terminátor!

Az a nagy helyzet, hogy a Men in Black 3 tökéletesen működik popcornmoziként. Illetve lehet, hogy azért látom így, mert nem sokat vártam tőle, de kellemes csalódást nyújtott. A történet szódával elmegy, a főbb karaktereket ismerjük, az akciók látványosak és még néhány működő poén is akad (bár ebből sajnos nincs sok). Még csavarokat is kapunk, amik bár nem feltétlenül szükségesek, legalább változatosabbá teszik a cselekményt. Vannak hibái, lazán bele lehet kötni, de egyszer mindenképp érdemes megnézni, mivel képes lekötni és kifejezetten szórakoztató. Végítélet: 66%

Egyperces kritika: A Diktátor

Sasha Baron Cohen igen átszellemült komikus, aki vérkomolyan veszi a komolytalan figuráit. Ezúttal Aladeen admirális, generális szerepében tündökölt.

Aladeen igazi diktátor. Kénye-kedve szerint végeztet ki bárkit, nem lehet neki ellentmondani és mindig az övé az utolsó szó. A nagy Amerikába kell utaznia egy ENSZ megbeszélésre, ám csúnya összeesküvést szőttek ellene. Aladeen megtapasztalja az élet árnyékosabb oldalát.

Nem vagyok egy Cohen fan, az eddigi filmjeit is csak elnézegettem. Rengeteg igazság van a mondandójában, de a poénjai nem mindig hatásosak. Itt is valahogy ez a helyzet. Sokszor nem igazán működik a cselekmény, a történet is lényegében egy sablonos Koldus és királyfi sztori. Ettől függetlenül vannak kacagtató poénok, nem is egy, a játékidő kifejezetten rövid (alig 80 perc), így a tempóra sem lehet panasz. A legerősebb jelenet egyértelműen Aladeen beszéde, amiben ecseteli a diktatúra kontra demokrácia dolgot. Zseniális fricska! Cohen hozta az elvárható szintet és nem okozott csalódást ezúttal sem. Prűd és gátlásos emberkék kerüljék, a többiek egy próbát tehetnek vele. Végítélet: 63%

Egyperces kritika: Goon

Doug lágyszívű tohonya, aki a légynek sem tudna ártani. Mégis kidobóként dolgozik és egy incidens miatt a helyi hokicsapat játékosa lesz. Feladata annyi, hogy védje a társakat és minél több ellenfél fejét beverje.

Nem nagyon tudtam mire számítsak, de kellemeset csalódtam a Goonban. Nem váltja meg a világot, de marha jól szórakoztam rajta. Doug karaktere tipikusan a szeretnivaló buta főhős, aki közel sem tökéletes, de ez teszi különlegessé. A haverja Ryan viszont veszettül idegesítő a non-stop fuckolással és a baromságaival. Kapunk egy lagymatag romantikus szálat is, amit el lehetett volna hagyni, de túl nagy jelentősége nincs. A lényeg úgyis a játékon van és a bunyókon. Ezek pedig kőkemények, véresek és még izgulni is lehet, hiába tudjuk a végkimenetelt. Vígjátékról van szó, így poénokat is kapunk, de ezek felhozatala gyengébb a kelleténél. A Goon ereje viszont nem is a szakadatlan kacarászásban rejlik, hanem abban, hogy megvan a maga bája, hangulata és ki képes kapcsolni az embert, mivel tökéletesen elszórakoztat. Tetszett! Végítélet: 67%

God Bless America

„Miért van az, hogy egy civilizáció többé már nem akar civilizált lenni?”

Azt hiszem mindenkinek vannak sérelmei. Mindenki besokall, elege lesz a világból és tenni akar valamit a sok mocsok ellen, ami manapság jelen van. Már a filmesek is régóta foglalkoznak ezzel és születtek kiváló és beszédes művek is a témában, mint a Taxisofőr vagy az Összeomlás. A God Bless America megy bele talán legmélyebben a témába, de pont ez a veszte is.

Frank egyedül él, kirúgják a munkájából, ráadásul tumort fedeznek fel az agyában. Egész nap a tv előtt ül és a benne levő szenny arra készteti (no meg az aktuális hangulata), hogy öngyilkos legyen. Mégsem teszi meg, inkább támad egy „jobb” ötlete: hajtóvadászatot indít korunk legalpáribb, legsemmirekellőbb emberei ellen. Útja során az igen érdekes világszemlélettel rendelkező tini, Roxy is vele tart.

Mi a helyzet a God Bless Americával? Elsősorban az, hogy rengeteg potenciál volt benne. Kövezzetek meg, de az én fejemben számtalanszor megfordult, hogy egy AK-val végigszaladok az intelligenciahiányos, primitív söpredékek közt. Legyenek akár a médiában, akár az utcán, köztünk, rengeteg van belőlük és sajnos ez a divat. Olyan emberek lettek példaképek, akik a ripacskodáson, agresszión és a testükön (nagy csöcs, nagy bicepsz, kockahas) kívül mást nem tudnak felmutatni. Ehhez pedig nem kell a tengerentúlra menni, mert ebben a kis országban ugyanez a fáma. Persze most szélsőségekről beszélünk, de kapcsoljuk be a tv-t, nézzünk szét az interneten és ismerjük be, hogy ez van. A film pedig erről szól. Illetve egy emberről, aki ezt megelégeli.

A téma tehát nagyon is aktuális, mégsem üt akkorát, mint kéne. Először is, Frank valahogy nem igazán szimpatikus karakter. Megismerjük, megsajnáljuk, de neki is van bőven a rovásán, ami még emberibbé teszi, de azonosulni nem lehet vele, egyetérteni már annál inkább. Roxy karaktere jóval színesebb, vele annyi probléma van, hogy borzasztóan irreális. Nem is feltétlenül a hihetőségével van a gond, egyszerűen csak veszettül beteg a csaj és túl keveset tudunk róla ahhoz, hogy indokoltnak tartsuk ezt a fajta viselkedést. Ezen felül a legnagyobb probléma a felületesség. A film néha saját magának mond ellent és nem mindig a helyes utat járja. A logika is erősen megkérdőjelezhető formában ölt testet, ami szintén nem valami előnyös… Konkrétan az a helyzet, hogy a téma sokkal érdekesebb, mint maga a film. Noha nem akarom lehúzni, mert vannak remek pillanatai, sőt mint élmény szintén hatásosnak bizonyult, a dialógusok java kőkeményen az arcunkba nyomja a társadalomkritikát és kíméletlenül szétcincálja az idiotista igényű köznépet. Egyszerűen hiányzik belőle az összetettség, ami egy ügyesebb rendező kezében működhetett volna.

Joel Murray jól alakítja a megtört férfit, de a fiatal Tara Lynne Barr is kifejezetten szimpatikus alakítást nyújtott. A zenéért külön piros pont jár, csupa jó dalt hallhatunk a cselekmény folyamán.

Nehezen tudom bárhova is tenni a filmet. Egyszerre tetszett és egyszerre okozott csalódást. Dramedy-ről van szó, de egy kicsivel több poént elviseltem volna, noha lehet itt mosolyogni nem is egyszer. A God Bless America nem váltja meg a világot és erősen csak az USA problémáira koncentrál, holott a világ szinte összes országában jelen vannak ezek a gondok. Bőven tarkítják hibák, mégis azt kell mondjam, hogy aki egy másfél órás tömény társadalomkritikát akar, vagy csak olyan filmre vágyik, ahol végre be mernek mutatni a médiának, akkor itt a tökéletes alany. Kár, hogy ennél több volt benne.

Összegzés:

Színészek: 10/6,5

Zene: 10/8

Kategórián belül: 10/6

Végítélet: 63%

21 Jump Street – A kopasz osztag

(21 Jump Street)

A régi jó akcióvígjátékok mondhatni kihaltak. Pedig nagyon tökös képviselői voltak anno a Halálos fegyver, 48 óra, Beverly Hills-i zsaru vagy mondjuk a Vaskabátok „személyében”. Persze láthattunk azóta egy Pancser Police-t, de annak nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A 21 Jump street ezt a műfajt próbálta egy kicsit új köntösbe bújtatni és feléleszteni.

A gimiben Schmidt kémiakocka lúzer, Jenko primitív izomagyú bálkirály. A suli végeztével mindketten a rendőrségnél kötnek ki és mivel kiegészítik egymást, barátságot kötnek. Első akciójuk balul sül el, így száműzik őket egy kísérleti osztaghoz, ahol be kell épülni a középsulis arcok közé, ugyanis egy új szintetikus drogot terjesztenek a rossz arcú bűnözők. Schmidt és Jenko akcióba lendül!

Annak ellenére, hogy főként jókat hallottam a filmről, nem nagyon voltak elvárásaim, ezt az első 15-20 perc pedig alá is támasztotta. A srácok viszont visszaülnek az iskolapadba, onnantól pedig a színvonal is drasztikusan megindul felfelé, egy egyszerű módszer miatt. Csavartak egyet a bevett sztorin. A lúzerből lesz cool arc, a cool arcból lúzer. Kicsit nehéz elhinni, de abszolút hatásos és hatalmasat dob az élményen. Semmi extra cuccra nem kell gondolni, nem a 21 Jump street találta fel a spanyolviaszt, bőven tarkítják sablonok is. A szokásos jellemfejlődés, a szokásos karakterek, a szokásos cselekmény, mégis újszerűnek hat és a film egy percre sem veszi magát halál komolyan, sőt még némi iróniát is képes produkálni. Akcióvígjátékról van szó, lássuk miként áll helyt ezen a téren. Akciójelenetből nincs sok, konkrétan az utolsó harmadban kapunk ütős dolgokat, de van itt robbanás, tűzharc, bunyó és autósüldözések is. A poénok felhozatala többnyire meglepően remek, többször hangosan röhögtem egy-egy jeleneten, tartalmazzon akár szóviccet, akár helyzetkomikumot. Ja és halkan jegyzem meg, hogy van benne egy több mint zseniális cameo, amiért hatalmas pacsi jár a készítőknek!

Channing Tatumnak talán ez az első filmje, amiben szimpatizálni lehet vele, Jonah Hill esetében ez nincs így, ő hozza a szokásos formáját, talán még egy kicsit többet is.

Abszolút kellemes csalódást okozott a 21 Jump street. A szokásos kitaposott ösvényen halad, de van benne annyi ötlet és kreativitás, hogy ne laposodjon el és végig szórakoztató maradjon. Mindemellett remek poénok, pergő akciók színesítik a repertoárt, így bátran állíthatom, hogy az új évezred egyik legjobb akció komédiáját kaptuk meg. Nem mellesleg az év eddigi legjobb vígjátékát is tisztelhetjük benne az új Pite mellett. Így kell ezt csinálni!

Összegzés:

Színészek: 10/7

Zene: 10/6,5

Kategórián belül: 10/8

Végítélet: 75%

Amerikai Pite: A találkozó

(American Reunion)

A fejesek gondoltak egyet és újra összehozták az ezredforduló legnagyobb és talán legjobb tinivígjáték-sorozatának a folytatását. Amerikai Pite címen sok hulladékot készítettek az elmúlt években, de ez most messze nem az a változat. Minden régi szereplő visszatért, hogy csapassanak egy oltári bulit.

Eltelt jópár év, az idők változnak. Jim és Michelle szülőkké avanzsáltak, Stiflernek munkahelye van, Oz celeb lett és így tovább. A 99-es osztály most összejövetelt szervez a régi idők emlékére, ahol feleleveníthetik a szép emlékeket, új barátságok szövődhetnek és szívügyeket is rendbe lehet tenni.

Konkrétan amire számítani lehetett, azt kaptuk. Tömény nosztalgia! A filmnek alapból nyert ügye van, mivel borzasztóan jó érzés újra látni azokat az arcokat, akiket 13 éve ismertünk meg. Az idők változtak, a karakterek azonban nem. Jim továbbra is egy szerencsétlen lúzer, Finch fennkölt stílusú kultúrlény, Stifler pedig kőbunkó. Ezzel nincs probléma, így szerettük meg őket. A történet és vele együtt a cselekmény is abszolút kiszámítható. Tudjuk ki-kivel fog összejönni, kinek változik meg a szexuális élete és ki gazdagodik értékes élettapasztalatokkal. A pláne az egészben, hogy ez sem zavaró, mert a film szórakoztató és teljesen leköti a nézőt. Poénokkal is el vagyunk látva dögivel. Ezek elsősorban szexuális töltetűek, de javarészük működik, akár laza egysoros, akár helyzetkomikum.

Azt viszont nem kifejezetten értem, hogy miért minden a szex körül forog? Más téma túlzottan nem is kerül terítékre a testiségen kívül. Ez oké egy tinivígjátékban, de kicsit néhol kicsit elszaladt a ló a készítőkkel. Néhány felesleges vagy épp félbehagyott szál szúrhatja az ember szemét, ezt leszámítva nem érdekelt különösebben, hogy mibe lehet belekötni. A zárás meglebegteti a folytatás lehetőségét, de ez valószínű már csak az anyagiakon múlik. Nem biztos, hogy ellene lennék.

Jason Biggs, Chris Klein, Thomas Ian Nicholas, Sean William Scott és a többiek hozzák amit kell, a karaktereket szerintem álmukból felébresztve is lazán hoznák.

Az új Amerikai Pite kihasználta a helyzetet és nem lőtt kapufát. Szét lehetne szedni, de nincs értelme, mert jól esik nézni a srácok összejövetelét. A régi karakterek, cameók és az apró fordulatok mind-mind olyan dolgok, amik remek húzásnak bizonyultak és visszahoznak egy szép nagy szórakoztató szeletet a 2000-es évekből. Soha rosszabb bőrlehúzást!

Összegzés:

Színészek: 10/7

Zene: 10/7

Kategórián belül: 10/7,5

Végítélet: 71%

Életrevalók

(Intouchables)

Az a nagy helyzet, hogy Európa kezd felülkerekedni. Természetesen nem a mennyiségről, hanem a minőségről van szó. Amerikában is születnek jó filmek, de az öreg kontinens évről évre egyre több magával ragadó alkotással rukkol elő. A britek, a spanyolok, az északi régió vagy épp a franciák olyan maradandó műveket tesznek le az asztalra, ami figyelemre méltó. Gondoljunk csak arra, hogy még az amerikaiak legnagyobb filmes elismerését is egy francia mozi kapta idén. Az Életrevalók szintén a bivalyerős európai tábort erősíti.

Driss megjárta a börtönt, rozzant panellakásban él egy nagy családdal és a legnagyobb gondja, hogy miként szerezze be a munkanélküli segélyt. Philippe vagyonos, mindene megvan, mégsem tudja élvezni az életet, ugyanis nyaktól lefelé béna. Kettejük kapcsolata ártatlan találkozásnak indult, a sors mégis úgy hozta, hogy barátok legyenek. Driss lesz Philippe első számú ápolója.

A történet nem kifejezetten egyedi. Az alapszituáció mondhatni elcsépelt, hiszen mit is látunk? Két teljesen más közegből származó ember találkozik, és óriási hatást gyakorolnak egymás életére. A köntös, amibe bújtatták a sztorit, mégis elképesztően felemelő és zseniális. A két karakter már önmagában hihetetlen összetett és órákat lehetne beszélni róluk. Drissből árad az életkedv, vidám, talpraesett a hátrányos társadalmi helyzete ellenére is. Philippe fásult és pont az hiányzik belőle, ami Drissben megvan. Kettejük csodálatos barátsága egy kölcsönös adok-kapok. Philippe biztos anyagi hátteret, fedelet biztosít és eddig nem ismert élményekkel, kultúrával színesíti Driss életét. Driss határozottságot, egyfajta lázadást, felszabadultságot és humort ajándékoz gazdag barátjának. Ezzel el is érkeztünk az Életrevalók legjobb pontjához. A film dugig van humorral! Emiatt borzasztóan jó érzés nézni, abbahagyhatatlan és szó szerint röhögni lehet rajta. A drámai betétek sallangmentesen őszinték, giccsmentesek és egyáltalán nem fordítják visszájára a cselekményt. Ha valami hibát mindenképp ki akarnék emelni az néhány elvarratlan szál szóvá tevése lenne, de egyszerűen felesleges belekötni, a lényegre fókuszál és ez így van jól!

Francois Cluzet kiköpött Dustin Hoffman (vagy csak nekem tűnt fel?), és a játékára sem lehet panasz. Remekül hozza Philippe karakterét, minden leolvasható az arcáról. Omar Sy lubickol Drissként. Láthatóan élvezte a szerepet, az a bődületes energia, ami belevisz a karakterbe, a nézőnek is erőt ad! Zenei téren a zongora dominál, tökéletes elegyet alkotva a képernyőn látottakkal.

Az Életrevalók mindenki számára tanulságos és ajánlható. Olyan mesteri mértékben adagolja a humort és a drámát, ami igazi rendezői bravúr. A higgadt, mégis hatásos zárásnál pedig fülig érő szájjal morzsolhatunk el néhány könnycseppet, nem szégyen az. Az viszont igen, hogy Hollywood ismét kiállította szegénységi bizonyítványát, amikor bejelentették, hogy remakelik az Életrevalókat.

Összegzés:

Színészek: 10/8,5

Zene: 10/9

Kategórián belül: 10/9,5

Végítélet: 91%

Egyperces kritika: Testcsere

Milliószor láttuk már a „két ismerős teste/szelleme kicserélődik, mert meggondolatlanul egymás életét irigyelik, de kapnak egy szép nagy leckét a sorstól” közhelyet. Ezúttal sincs extra tanulság, minden megy a szokásos szisztéma szerint.

A változtatás kimerül annyiban, hogy karaktereink elég szélsőségesek. Egy munkamániás családapa és egy megrögzött agglegény, aki képtelen felnőni. A testcsere adta szituációk természetesen felrúgják mindkét férfi életét, egészen bizarr dolgokat élnek át hőseink. A film egyébként néhol igen ízléstelen tud lenni, ezek a poénok pedig egyáltalán nem viccesek. Apropó poén. Rengeteg van belőlük, rövid-hosszú-kacagtató-találó-fárasztó-kínos-frappáns, tehát el vagyunk látva rendesen. Többségük működik, még ha nem is feltétlenül rendeltetésszerűen. Bőven lehet mosolyogni, sőt egyszer, kétszer még nevetni is. Ennek ellenére semmi új dolgot nem ad, közhelyes, kiszámítható és rengeteg felesleges és frusztráló CGI cucc van benne. Summázva azt kell mondjam, hogy a hibái ellenére is megérte meglesni, mert lekötött és egy álmos délutánon fel tudja dobni az embert. Szórakoztató! Végítélet: 61%

Pszichoszingli

(Young Adult)

Jason Reitman az új generáció egyik legegyedibb látásmóddal bíró, legkreatívabb és legjobb rendezője. Mestere a keserédes komédiáknak, ezt mindhárom eddig megjelent filmjében bizonyította. Tendenciája nem romlik, kétévente jelentkezik mestermunkákkal. Legújabb alkotásában újra együtt dolgozott Diablo Cody-val, akivel anno a Junot is tető alá hozták. Mi több kellhet egy jó Reitman féle mozihoz?

Mavis elérte álmát. Kiszabadult a kisvárosi unalomból és menő írónő lett, aki fiataloknak szóló regényeken dolgozik. Élete azonban boldogtalan. Megunja a szingli életvitelt és gondol egy nagyot. Visszamegy szülővárosába és elhatározza, hogy elcsábítja egykori gimis szerelmét, Buddy-t. A gond csak annyi, hogy a srácnak azóta felesége és kisbabája van. Mavis mégis tántoríthatatlan.

Reitman művein azt vettem észre, hogy egyre lehangolóbbak. A Köszönjük, hogy rágyújtott és a Juno még vigyorral az arcukon fejezték be mondandójukat, de az Egek urában már volt dráma rendesen, nem is beszélve a zárásról. Ez nem rossz dolog, ha tudják, hogy kell játszani vele. Reitman nemcsak, hogy tudja, tökélyre fejlesztette e képességét. A Young Adult szintén ezen a kitaposott ösvényen kocog és ismételten remek alapanyagból dolgozhatott a rendező úr. A film első harmadában megismerjük Mavist, aki nem egyszerű figura. Elvált, a kutyájával él és a legnagyobb öröme, hogy lefekszik valami senkivel vagy épp jól berúg. Azzal az elhatározással megy vissza a szülőhelyére, hogy változtat az életén, kerül, amibe kerül. Rajta kívül egy karaktert érdemes kiemelni, mégpedig Mattet. Ő az a srác, akire a Mavis féle egykori bálkirálynők rá se néznek. Felnővén mégis megtalálják a közös hangot, a maguk bizarr módján, sőt hiába az erős kontraszt, működik köztük egyfajta morbid, perverz kémia is.

Az első bő fél óra után aggályok gyötörtek. Valami volt, de olyan érzés kerített hatalmába, hogy ez nem halad semerre, mit akar ebből kihozni Cody és Reitman? Alapjáraton Mavis karaktere iszonyú kettősséget hordoz magában. Amikor már épp megkedvelném lép egy olyat, hogy legszívesebben bemosnék neki 4-et, 25-öt. Az egykori gimis társak közül senki nem vitte annyira, mint ő, mégis képesek voltak felnőni, amire Mavis képtelen. Ő továbbra is elkényeztetett, akaratos tiniként viselkedik, aki a saját gyerekes tapasztalataival fűszerezi regényét. Szerintem ennél nagyon kritika nem is érhetne egy 37 éves nőt. A karakter mélységével, emberi mivoltával nincs probléma, egyszerűen csak nem működik a film. Aztán jön az utolsó 20 perc és robban a bomba. Bevett szokás a cselekményekben a következő szisztéma: ismerkedés, bonyodalom, felemelkedés, mélypont, jellemfejlődés, happy end. Ezek közül mindig a mélypontot nézni a legfájóbb, itt érzi a néző magát legkínosabban és ezen akarunk leghamarabb túllépni. A Pszichoszingliben épp ellenkezőleg! A mélypont szolgáltatja a lényeget, a legtöbb abszurd fordulat, a legzseniálisabban megírt dialógok és a megoldás is ebben a periódusban manifesztálódik. Itt éreztem először azt, hogy igen, ez Reitman, ebben ő a legjobb a világon! A zárás hasonlít az Egek urában látott epilógushoz, ezzel azt hiszem többet is mondtam a kelleténél.

Charlize Theron talán sosem volt még ennyire jó. Szerintem nem túlzok, szenzációsan idegesítő, ugyanakkor lehengerlő alakítást nyújt. Patton Oswaltról szintén csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, bár őt még nem is nagyon volt alkalmunk hasonló habitusú filmben látni. Patrick Wilson kissé súlytalan, hozza amit kell, de nagyon erőtlen a fent említett két név mellett.

Kicsit csalódottan álltam fel a székemből, ugyanakkor mégsem lehet okom panaszra, Reitman nem felejtett el rendezni, a Pszichoszingli messze áltagon felüli dramedy, csak nem ér fel a korábbi filmjeihez. Elég komótosan indul be és kicsit túlságosan is egy karakterre fókuszál. A poénok zömmel működnek, lehet mosolyogni nem egy alkalommal, de az összképet a már említett utolsó 20 perc menti meg. Ott minden klappol, Reitman pedig előhozza azt a drámával tökéletesen játszadozó képességét, amivel annyira megszerettette magát.

Összegzés:

Színészek: 10/8

Zene: 10/8

Kategórián belül: 10/7

Végítélet: 73%

Egyperces kritika: Bucky Larson –

Született filmcsillag

Egy film, ami nem éppen a remek fogadtatásával hívta fel magára a figyelmet. Mindenhol alázták, leszólták, ezek után érdekelt. Tényleg ekkora hulladék lenne? Csak nem? Csak de!

Bucky egy kisvárosban él és mivel a szüleiről kiderül, hogy pornósztárok voltak, ő is az akar lenni. Elmegy Hollywoodba szerencsét próbálni.

Oké, hogy a főszereplő egy akkora lúzer, hogy mellette Michael Cera karakterei Bruce Willisnek tűnnek, de a tény, hogy legszívesebben a kapa fogainál fogva téptem volna le az állkapcsát már tényleg jelent valamit. Annyit tudni kell róla, hogy egy idióta, kb 2 centis fütyije van, és amint meglát egy pár csupasz mellett eszement rángatózásba kezd, és magvának gyümölcsével szétlövi az épp adott helyszínt. A cselekmény amolyan tessék-lássék módszerrel elénk van tárva, az események csak úgy történnek, gyakran értelmetlenül, megmagyarázatlanul. És akkor még azt is vegye be a gyomrom, hogy egy Bucky szintű seggfejnek összejön egy olyan csaj, mint Christina Ricci. Háháháháháháá. Még agyatlan stílusparódiának is szánalmas, összesen talán egyszer mosolyodtam el magam egy poénon. Mazochistának és agyzsibbadásra áhítozóknak ajánlott, mások gyújtsák fel, ássák el, visítva meneküljenek! Végítélet: 17%

Egyperces kritika: Hogyan lopjunk felhőkarcolót

(Tower Heist)

Mostanában szinte csak drámákhoz volt szerencsém, aminek okán néha kissé elment az életkedvem. Kicsit túlzásba vittem, így szükségét éreztem már valami laza limonádénak. A Hogyan lopjunk felhőkarcolót tökéletes választásnak bizonyult.

Egy toronyház főnökét csaláson kapják, az épület dolgozóit vagy kirúgják, vagy pénz nélkül maradnak. A főhős Josh Kovacs eltervezi, hogy bosszút áll szívtelen munkaadóján és meglopja azt. A melósokból álló botcsinálta rablók akcióba lendülnek.

Az a nagy helyzet, hogy ez egy marhára szórakoztató film. Izgalmas, végig leköti a nézőt, olykor nevetni is lehet rajta és még feszültséget is tud generálni. A végére sajnos a jó ötletek eléggé a visszájukra fordulnak és igen buta dolgokat látunk, de el lehet nézni. Mindazonáltal dicséretes, hogy zárásként valami újdonságot is meg mertek lépni az ömlengés helyett. Egyszeri kikapcsolódásnak tökéletes. Tetszett! Végítélet: 68%

Egyperces kritika: A Very Harold and Kumar 3D Christmas

Ez az a sorozat, ami ahelyett, hogy elkurvulna, inkább még betegebb irányt vesz, és még jobban igyekszik feszegetni a határait.

Harold és Kumar rég nem látták egymást, de természetesen a sors újra összehozza őket, hogy egy orbitálisan agyatlan kalandot éljenek át.

Már a második rész is tartalmazott elég sok obszcén és kemény cuccot, de amit itt látunk az valami egészen hihetetlen. Az írók és a rendező valószínű mindenből juttatott a szervezetébe, amit látunk a film keretein belül. Azaz: kokain, crack, ecstasy és persze töménytelen mennyiségű fű. Ezek után csodálkozunk, ha a szereplők gyurmafigurává változnak, vagy egy páréves kislány drogfüggővé avanzsál? Persze ha valaki kissé prűd vagy csak nem vevő a vulgáris, olykor ízléstelen humorra akkor hagyja a fenébe. A szokásos ismerős karakterek és témák is előkerülnek: rasszizmus, sztereotípiák garmadája és így tovább. Elismerem, hogy borzasztóan agyatlan, néhol már fárasztó és nem mindig vicces, de még így is hihetetlenül szórakoztató és szinte végig lehet röhögni. Igazi party-film, de csak annak, aki vevő rá. Én igen! Végítélet: 71%

Rumnapló
(The Rum Diary)

Bevallom őszintén nem olvastam egy művét sem a gonzó újságírás feltalálójának, Hunter S. Thompsonnak. Ha valaki meghallja a nevét, akkor pedig valószínű a Félelem és reszketés Las Vegasban ugrik be róla. Az igazat megvallva valami hasonlóra számítottam, csak drogok helyett alkohollal a központban. Kicsit mást kaptam, ami nem feltétlenül baj, de előnyére semmiképp sem vált az összképnek.

Puerto Rico 1960. Paul Kemp munkát keres és kap is a helyi újságnál, mely igencsak lejtőn van. Amolyan alibi munka ez, horoszkópírással és egyéb jellegtelen dolgokkal. Napjait a féktelen alkoholfogyasztással igyekszik feldobni, ám megismerkedik a kőgazdag Sandersonnal, aki furcsa üzletet ajánl neki.

Történetünk nem rossz, csak túl sok mindenről akar szólni. Némi betekintést nyerünk a helyi szervek lázongásába, ezen kívül kapunk egy szép görbe tükröt a kapzsiságról és a nyugati elnyomásról, ezt meghintjük egy csipetnyi romantikus szállal és nyakon öntjük egy emberes adagnyi alkohollal. Namármost a romantikus szál, úgy ahogy van teljesen felesleges és semmitmondó. Valamilyen szinten megköveteli a cselekmény, mégis teljesen súlytalan és csak elvonja a figyelmet a lényegről. Persze egy olyan szép nőnek nehéz ellenállni, mint Amber Heard, de a Félelem és Reszketés alatt is megvoltunk a szebbik nem nélkül.

Apropó Félelem és Reszketés! Aki egy hasonló habitusú beteg, ámde tartalmas filmre számít súlyosan csalódni fog. Az alkohol szerepe gyakran annyi a filmben, hogy Kemp kezében ott a rumosüveg és ennyi. Hiba! Egyetlen jelenetet tartalmaz a film, ami igazán visszahozza a Las Vegasi kaland bizarr ám magával ragadó atmoszféráját és valamiféle hiteles képet ad a gonzó újságírás lényegéről. Nem lövöm le a poént, aki látta bizonyosan emlékszik rá. Egy kicsit merészebb, bevállalósabb rendezővel (mint anno Terry Gilliam volt) egy jóval alkoholmámorosabb, gonzósabb művet lehetett volna összehozni. Félreértés ne essék, nem egy rossz filmről beszélünk, egyszerűen a mértékkel van gond. Túl sok a józan pillanat. Kemp karaktere szimpatikus, kicsit visszafogottabb a kelleténél, de az erőtlensége ellenére is kifejezetten szerethető. A milliomos Sanderson testesíti meg a tapló, arrogáns és önző újgazdagokról szóló sztereotípiákat. A legszórakoztatóbb karakter azonban az emberi roncs, Moberg. Már a puszta megjelenése is jóval szórakoztatóbbá teszi a filmet.
A Rumnapló leginkább egy dráma és egy vígjáték elegye. Egyik tényezőből sincs sok, mégis ehhez a két műfajhoz áll a legközelebb. Néhány kacagtató poént azért sikerült elsütni, de valami hiányzik ahhoz, hogy ténylegesen működjön a film. A Puerto Ricoi helyszín pazar, egy élmény végigcaplatni a szereplőkkel a legzüllöttebb gettón keresztül egészen a fényűző villákig. A befejezés viszont pocsék. Az addig nemes célért küzdő Kemp gondol egyet és ennyi. Nehogymár holmi ötsoros felirattal elintézzük az egészet…

Johnny Deppet szeretjük az efféle szerepekben, most sincs ez másképp, jó volt látni végre egy kicsit a régi fényében tündökölni. Michael Rispoli ezúttal a kissé túlsúlyos partner, de Giovanni Ribisi játéka volt a legjobb az iszákos firkászként. Aaron Eckhart is kiváló, a női fronton pedig Amber Heard illegeti magát.

Több volt a Rumnaplóban, mint amennyit kiadott magából (ha-ha). Sokat markol, de keveset fog. Lehetett volna egy kicsivel rövidebb, jobban koncentrálhatott volna az újságíró sztorijára és a görbe éjszakákba hajló munkanapokra. Néhol azért tisztességesen fellángol és el tud kapni a hangulata, de keveset nyújt ahhoz, hogy maradandó élményt nyújtson. Mindent összevetve mégis tetszett a film, mert szól valamiről és közben még szórakoztató is tud lenni. Mellesleg meghozta a kedvem egy alkoholmámoros éjszakához. Az pedig már önmagában is siker.

Összegzés:

Színészek: 10/8
Zene: 10/6,5
Kategórián belül: 10/7

Végítélet: 68%

A némafilmes
(The Artist)

Már jó ideje ettől a (néma)filmtől hangos az egész filmvilág. Számtalan díjat bezsebelt, szinte mindenütt ajnározták, bár én legtöbbször olyan véleményekkel találkoztam, hogy „túlértékelt”. Vagyis jó film, de nem annyira, mint ahogy beállítják. Ez pedig részben igaz is. Nem maga a film a zseniális, hanem az ötlet, a kivitelezés, az üzenet!

George Valentin az 1920-as évek végén éli karrierje csúcsát. Egy igazi karizmatikus, hihetetlenül sármos némafilmsztár, akinek mindene megvan. Ebből fakadóan az egója is az egekben jár, így megteheti, hogy meggyőzi a producerét, miszerint adjon egy szerepet a szemrevaló, ám teljesen ismeretlen Peppy Millernek. Peppy nagyon hálás George-nak, ám egy film után elválnak útjaik. Néhány év elteltével egy új divat tör felszínre: a hangosfilm! Goerge nem veszi komolyan a dolgot, amikor viszont egyre nagyobb teret követel az újdonság íze, hősünk csillaga leáldozóba kerül.

El lehet-e adni egy némafilmet 2011/2012 táján? Aki fogékony rá, igen. Itt nem arról van szó, hogy régimódi lennék, mert nekem bejön a stílus, egyszerűen le tudnak kötni vele, bárminemű erőlködés nélkül. Nem hiányzik a beszéd, hisz a zene úgy beleivódik a képek közé, hogy az beszél a színészek helyett. Feliratok természetesen vannak (csekély számban), de csak akkor, amikor feltétlen szükség van rájuk.
Mint említettem maga a film, egyáltalán nem a korszakalkotó történetével vagy a lenyűgöző cselekményével veszi le a nézőt a lábáról. Egy klasszikus sztorinak vagyunk szemtanúi, ami bemutatja, hogy a sztárságnak is vannak árnyoldalai, semmi sem tart örökké. Egy felemelkedés, illetve a velejáró bukás tanmeséje ez, amire mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy egyedi. Akkor mégis miért jó film a The Artist? Ennek sok oka van. Egyrészt a némafilmes kivitelezés zseniális ötlet. Egy régi, idejétmúlt dologhoz nyúlni ma merész dolog, de pont ebben rejlik az erő, ami megmutatja, miként lehet feldobni az amúgy sokszor látott sztorit. De említhetném azt is, hogy ez az időutazás a filmek aranykorába pazar élményt nyújt. Rengeteg a filmes utalás, a kikacsintás, amik cseppet sem hatnak kínosnak. Természetesen nem feledkezhetünk meg arról az atmoszféráról, ami valami hihetetlen rövid idő alatt beszippant a lehető legerőteljesebb intenzitással. Már-már tényleg elhisszük, hogy ez a film a 30-as évek elején készült.
A bő másfél órás játékidő hipp-hopp elrepül, még nagyon szívesen néztem volna George további életét. Hogy ne csak ódákat zengjek a filmről, meg kell jegyeznem, hogy vannak olyan dolgok benne, amik kötekedésre adhatnak okot. Egy-egy karakter kibontásának hiánya, hirtelen bekövetkező, olykor indokolatlan szituációk, de nem lehet rá haragudni, annyira leköt és magába szippant a némafilmes világa. Dráma, vígjátékról van szó, de senki ne számítson klasszikus értelemben vett poénokra, mindazonáltal rengeteget lehet mosolyogni, sőt nevetni is a The Artist nézése közben.

Jean Dujardin hihetetlen fazon. Már a mosolyával megvesz kilóra, annyira macsós kisugárzása van és annyira közvetlen, hogy nem lehet nem szeretni. A játékára ugyanez jellemző, Oscart a hapsinak! Bérénice Bejo sem holmi másodhegedűs, méltó partnere a fent ajnározott férfinak. Hoolywood néhány nagy neve is feltűnik, mint John Goodman vagy James Cromwell. És persze ne feledkezzünk meg egy fontos szereplőről, Uggie-ról a kutyáról sem.
Ludovic Bource zenéjén nagyon sok múlott, de maradéktalanul megfelelt az elvárásoknak és nem véletlenül kapott annyi elismerést. Szinte tökéletes munkát végzett a zeneszerző!

Az a nagy helyzet, hogy a The Artist nálam nem az év filmje, de abszolúte megértem mire fel méltatják! Michel Hazanavicius gondosan ügyelt minden részletre, tudta mikor mit kell lépnie, ezáltal egy olyan egyveleget kreált, ami igazi boldogsággal tölti el az ember lelkét. A The Artist hiteles képet fest a 30-as évek álomgyáráról, megmutatja mibe kerül, ha valaki önfejűen büszke és még arról sem feledkezik meg, hogy szórakoztassa az embert. Nem szeretek táncolni, de a zárás után felálltam és a fejemben szólt a zene, a lábam pedig önálló életre kelt! Mindezt egy némafilm éri el 2012-ben! Taps!

Összegzés:

Színészek: 10/8,5
Zene: 10/9
Kategórián belül: 10/8

Végítélet: 86%

Az öldöklés istene
(Carnage)

Tartozom egy vallomással. Nem nagyon szeretem Roman Polanskit. Az Iszonyat, a Kínai negyed és a Zongorista nagyon tetszettek, a többi művével azonban (már amennyit láttam) nem nyűgözött le. A Carnage viszont érdekelt elsősorban az érdekes sztori és a nagynevű színészek miatt.

Két 11 éves kisfiú összeverekszik, aminek az a vége, hogy az egyik egy bottal megüti a másikat. A szülők gondolnak egyet és összeülnek megbeszélni a dolgot. Kezdetben mindenki higgadt és próbálják értelmes keretek közt lezárni az ügyet, idővel viszont mindenkiből kibukik az igazi énje.

Szeretem az egyhelyszínes filmeket. Tavaly (előtt) kaptunk belőlük szép számmal (Buried, 127 óra, Frozen), de úgy összességében is elég közel áll hozzám ez a műfaj. A Carnage cselekményének is egy helyszín ad otthont, mégpedig egy lakás. Ide érkezik a „támadó” fél szülői küldöttsége, Alan és Nancy. A fogadóbizottság az „áldozat” anyja és apja, Pen és Michael. A film egyáltalán nem hosszú, a tiszta játékideje 1 óra 10 perc körül van, ezáltal egy percre sem unatkozunk. Persze nincs akció, vagy ahogy a cím sejteti öldöklés, viszont eszement szópárbajok és az emberi jellem kifogástalan ábrázolása igen. A szereplők folyamatosan beszélnek, a kezdeti nyájas hangszíntől kezdve a gúnyos szurkálódáson át egészen a megszállott üvöltésig.
Térjünk ki a legfontosabb elemre, azaz a karakterekre. Minden egyes szereplő más és más jellem, olyanok, mint hétköznapi embertársaink. Nancy kissé konzervatív, egy teljesen átlagos gazdag kispolgár. Alan nem rejti véka alá a véleményét, szeret csipkelődni és nagyon nehéz kihozni a sodrából. Pen amolyan béke hírnökeként funkcionál, igyekszik mindent szép szóval megoldani, de tud nyers is lenni, ha kell. Michael a „háttérben meghúzódom” attitűdöt részesíti előnyben, ha felhúzzák, akkor viszont képes kikelni magából. Ezek négyen szabadulnak egymásnak és öröm nézni ezt a csetepatét! Persze néhol erősen eltúlzott dolgokat látunk, de valamilyen szinten ez a 4 karakter elég színes ahhoz, hogy a néző valamelyikben felfedezze saját magát, olyankor pedig lehet szégyenkezni, de mosolyogni is. Mesterien fel van építve a cselekmény kockáról kockára, az idő múlásával pedig felszínre kerül az igazi én! A Carnage rengeteg dialógussal bír, ez adja az egész összkép gerincét. Olykor oltári szövegeket hallunk, rengeteget lehet mosolyogni, sőt nevetni is rajtuk. A zárás kicsit félbehagyja az egész történetet, ugyanakkor mégis tökéletes és elképesztően ironikus.

Kate Winslet remekel, mint mindig egy rossz szó nem érheti. Jodie Foster is kiváló, bár néha kicsit túl teátrális, de annyi baj legyen. Christoph Waltz hihetetlen laza, mégis az ő játéka tetszett legjobban, de John C. Reilly is zseniális, főleg amikor ideges.

Polanski hiába nem a szívem csücske, az Öldöklés istenét pazarul összerakta. Tele van szarkazmussal, iróniával, abszolúte szórakoztató, sőt tanulságos. A mesteri színészi játék és a pörgő szájkarate pedig garantálja, hogy egy percre se lankadjon a figyelmünk. Kár is lenne tagadni, hogy az ember is ösztönlény, mindazonáltal szereti nézni mások csipkelődését. Nem? De!

Összegzés:

Színészek: 10/9
Zene: -/-
Kategórián belül: 10/8

Végítélet: 81%

Egyperces kritika: A Guardista
(The Guard)

A britek megint felmutatták a középső ujjukat, amikor kompromisszumot ajánlottak nekik és nagyon jól tették!
Boyle őrmester egy igazi ír tapló. Ő a helyi rendfenntartó egység feje, mindemellett drogozik, kurvázik, rasszista megjegyzéseket tesz és így tovább. Meg kell emberelnie magát, amikor egy nagy drogügybe csöppen.

A Guardista zseniálisan fel van építve, egy percig sem beszél mellé. Kapunk egy tűrhető krimi szálat, megspékelve néhol ízléstelen, de hatalmas poénokkal, ezáltal kilyukadunk a hihetetlenül szórakoztató összképhez. Brendan Gleeson mellett számos ismert színész feltűnik, de egyszerűen esélyük nincs, annyira erős Boyle karaktere. A zárás szintén pazar, választást kínál a nézőnek, ami egyáltalán nem válik hátrányára. Aki egy kiváló vígjátékot akar némi krimivel és szórakoztató karakterekkel ötvözve, az ne hagyja ki a Guardistát. Végítélet: 78%